Ha tradicionális doom metal zenekarokat hívunk meg vacsorára, abból biztosan könnyen kerekedik családias hangulat, mivel a fém zenék összességét tekintve a legrégibb, legöregebb vonalat művelik manapság talán a legkevesebben. Azért ebben a nem túl népes kavalkádban is akadnak apró különbségek, távoli unokatestvérekként funkcionáló mellékhajtások, útvonalak. Teljesen más például az angolok érzelemgazdagsága, a németek minimalizmusa és a külön nevet is kapott amerikai vonal, melyet marylandi doomnak neveznek központi régiója alapján. Saját fesztivállal és zenekarokkal rendelkező, viszonylag zárt közegről van szó, ahol a 80-as évek végén valaki megállította a stoppert és azóta sem mozdultak ki az állandósult állapotokból. Legnagyobb aktivitását a 90-es évek első felében produkálta ez a csoportosulás, de még manapság is jelennek meg olyan lemezek, melyek egyértelműen a marylandi szabálykönyvet követve tevékenykednek (Mangog, Byrgan, Alms). Ettől függetlenül már csak a nagyobb nevek, a nagy öregek húzzák a szekeret évtizedenként kiadott néhány lemezükkel, beleveszve abba az ürességbe, kilátástalan életbe, melyet sokszor a zenéjük is közvetített. Távol az európai epikusságtól és fantáziálásoktól a tengeren túli doomban a hétköznapok nyomora, kilátástalansága öltött zenei formát, nem kímélve a drogok és az alkohol okozta züllés problémakörét sem. Ennek gyökere természetesen a Saint Vitus és a Pentagram tevékenysége, valamint a hozzájuk köthető mellékprojektek, melyeknek újabb mellékhajtásai és követői jelentek meg ezekben az években. Ide tartozik a teljesség igénye nélkül a The Obsessed, Unorthodox, Premonition 13, Wretched, Iron Man, Earthride, Spirit Caravan, valamint a jelen írás alapjául szolgáló, gyakorlatilag esszenciakét szolgáló Internal Void.
A banda gyökerei a 80-as évek végébe kapaszkodnak, amikor két Pentagram tag, Adam S. Heinzmann és Kelly Carmichael tovább kívánták terjeszteni doom metal univerzumukat. Hozzájuk csatlakozott énekesként J.D. Williams, aki csak itt és a szokás szerinti újabb mellékprojektben, a War Injunban tevékenykedett. A 2015-től hivatalosan is újra aktív zenekar egyedül dobosok terén volt telhetetlen étvágyú, mivel rengeteget elfogyasztott. Nem is akármilyen zenekarok akármilyen ütőseit, hanem a szcéna színe-java megfordult ebben a bandában. Akadt köztük olyan, mint például Mike Smail (Cathedral, Pentagram, Under The Sun, Penance, Dream Death), Ron Kalimon (Iron Man, Unorthodox, Chowder), a legelső viszont, aki a zenekar debütálásán is játszik, Eric Little volt, aki manapság a feltámadni látszó Earthride és a Church Of Misery környékén dolgozik.
A zenekar megalapítása után (ami stílusosan egy Saint Vitus koncertet követően történt) hat évre és három demóra volt szükség, hogy a hasonló zenekarokat akkoriban felkapó és segítő Hellhound Records segítségével megjelentethessék a Standing On The Sunt, ami személy szerint a kedvenc lemezem tőlük, bár a 2000-ben kiadott Unearthed és a négy évvel későbbi Matricide sem vall szégyent.
A zenekar megalapítása után (ami stílusosan egy Saint Vitus koncertet követően történt) hat évre és három demóra volt szükség, hogy a hasonló zenekarokat akkoriban felkapó és segítő Hellhound Records segítségével megjelentethessék a Standing On The Sunt, ami személy szerint a kedvenc lemezem tőlük, bár a 2000-ben kiadott Unearthed és a négy évvel későbbi Matricide sem vall szégyent.
A közel órás bemutatkozásra lődd be magadnak Ozzy és Scott „Wino” Weinrich (The Obsessed, Lost Breed, Place Of Skulls, Saint Vitus, The Hidden Hand) énekhangjának tökéletes keverékét, a kristálytiszta hangzást, amit a témák mégis képesek mocskos hangulatúvá varázsolni, kalandozó és erőteljes basszust, valamint az ehhez szükséges, Eric szolgáltatta lüktetést. Ahogy a dob, úgy egyik hangszer sem kíván főszerepet kapni, csillogni és fennhéjázni, sokkal nagyobb szerepet kap a dinamika és a jó időben bekövetkező kiemelkedés. Megfelelő időben odaszúrt szólók, refrének, néha blues alapú lassulások tarkítják az élő, lélegző zenét, amiben J.D. egyszer kétségbeesett, máskor dühös, valamikor pedig laza énekhangon közvetíti felénk különös technikai tudást nem igénylő, de a zenéhez hibátlanul passzoló gondolatait. Sokat tesz hozzá a hangulathoz, de ez a zene még önmagában is megállja a helyét. Erre nagyszerű bizonyíték például a harmadik tételként felvonultatott The Peace Song.
Az egységes minőségben sorakozó dalok közt is igazi kedvenccé vált a címadó tétel az idők folyamán, mely a lemez közepén szétterülve közvetíti felénk a tradicionális doom metal esszenciáját. Igaz ez tehát a teljes kiadványra, amit ennek megfelelően azoknak ajánlok igazán, akik legalább egyet ismernek, kedvelnek a felsorolt zenekarok közül. Meglepő azonban, hogy több nevet is gyakrabban hallhatunk a listáról, miközben az Internal Void leszállított három betonbiztos lemezt anélkül, hogy túlzottan sokat foglalkoztak volna velük (magyar nyelven például még senki). De hát ilyen a valódi underground…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.