The Night Flight Orchestra
Amber Galactic

(Nuclear Blast • 2017)
oldboy
2018. június 24.
0
Pontszám
10

 

Pár nap múlva fog megjelenni a The Night Flight Orchestra új nagylemeze, pedig alig több, mint egy év telt el a zseniális Amber Galactic óta. Úgy látszik a srácok nem csak zenéjüket tekintve nyomulnak retróban, hisz anno a ’70-es, ’80-as években még inkább az évenkénti, sőt egy éven belül akár több album kiadása számított normálisnak, míg manapság 2-3 esztendő is eltelik a legtöbb zenekarnál a korongok megjelenése között.
Fura, hogy eddig még nem írtam a tavaly májusban megjelent Amber Galactic-ról, ugyanis ha jobban belegondolok, ez a lemez pörgött nálam legtöbbet 2017-ben.
És a mai napig rendre előkerül, mert annyira szórakoztató!

Az első két Orchestra lemez sem rossz, de ezen a harmadikon nagyon elkapták a fonalat a jobbára fémzenei múlttal/jelennel is rendelkező muzsikusok!
Ilyen minőségi, kifejezetten slágeres pop/rockot ritkán hallani manapság. Meggyőződésem, hogy ha az Amber Galactic mondjuk a ’80-as évek elején, közepén látott volna napvilágot, akkor simán elment volna belőle vagy 15 millió példány.

A Midnight Flyer-rel veszi kezdetét az utazás, a rájuk jellemző röpke női szövegelés indítja a járatot, majd szépen beköszön az összes hangszer, egy baromi arányos, dinamikus hangzásba pácolva kényeztetik hallójáratainkat.
Sharlee D’Angelo basszusfutamai így maximálisan érvényesülnek, ha csak az ő játékát figyelné valaki végig a lemezen, akkor sem unatkozna. Persze a többi hangszeres is ízléssel muzsikál, Björn „Speed” Strid pedig legendás rockénekeseket megszégyenítően énekel. Az egy dolog, hogy a kissé rekedtes, szőrös orgánuma is markáns, de valami eszelősen fogós dallamokkal operál. A verzék és refrének is ülnek, szinte első hallgatás után vele énekli az ember!
A Star of Rio refrénje is mekkora már!
Azokkal a magas, Bee Gees-típusú háttérvokálokkal! Aztán később női háttéréneklés is zajlik.
A perkás/kongás színesítés szintén pazar!
Hatalmas sláger ez, csakúgy, mint kb. az összes többi szerzemény a lemezen.
A Gemini olyan gitáreffektel indít, ami alapján a KFT ugrik be elsőként.
És legnagyobb slágerük, az Afrika.



Ha már Afrika, akkor az ugyanilyen című világslágerrel rendelkezdő dallamos rock/AOR kultzenekar, a Toto szelleme is végig ott kísért a korongon.
De visszatérve a Gemini-re, miket penget már itt is D’Angelo!
Imádom a játékát!
De az összes nóta annyira finoman, igényesen hangszerelt, hogy az csúcs!
David Andersson gitározása nem a virgákra épül, hanem az érzésre, persze azért megereszt 1-2 tekerősebb szólót is. Jonas Källsbäck dobolása sincs túlbonyolítva, annyit üt, amennyit ehhez a fajta zenéhez kell, de azért akadnak ügyes díszítései és álomszerűen szól a hangszere.
Richard Larsson billentyűi legalább annyira hangsúlyosak, mint a húrosok, szerencsére nem egysíkú a játéka, hol a zongora dominál, hol a Hammond, hol egyéb analóg szintis hangszín.
Sebastian Forslund nem főszereplő, de mégis sokat ad a dalokhoz konga és perkajátéka, illetve gitáron is kisegíti néha Andersson-t.
A Jennie de frankó témázgatással indít már!
Nem kicsit a Queen-re emlékeztet ez a fajta játékosság.



A Domino az abszolút kedvencem a lemezről, olyan, mint egy kiadatlan Toto sláger!
Annyira finoman, ultraigényesen van hangszerelve, Speed meg akkorát énekel benne, hogy ihaj!
Én a hazai rádiók szerkesztői helyében sűrű rotációban játszanám!
A mai rádióslágerek a nyomába sem érnek ennek a fantasztikus DALnak!
Ez a szám és úgy ánblokk az egész lemez az igényes szórakoztatás Alfája-Omegája!

Egyébként abban is hasonlítanak a Toto-ra, hogy Steve Lukather-ék is előszeretettel adtak dalaik címének egy-egy női nevet.
És itt is ott volt a Jennie, aztán meg a Josephine.
Mondanom sem kell, ez is sláger a javából!
A Space Whisperer egy tempósabb dal, a kezdő riff is keményebb, aztán a refrén poposan megadallamos, fogós, és valahogy himnikus.
A leállós középrész, a női narrációval, a space-es szintitémával, gitárszólóval, majd perkás felpörgetéssel a legszebb prog. rock hagyományokat idézi!
Sharlee bőgőzéséről nem is beszélve.
Zseni a fickó!
A Something Mysterious valóban rendelkezik egy misztikus lüktetéssel, meg egy újabb kitörölhetetlen refrénnel.
Bársonyosan simul hozzánk a standard kiadást záró Saturn in Velvet, hogy aztán a lemez leghosszabb, legepikusabb tételévé nője ki magát. A zongora és a refrén kórusa miatt az ABBA neve is óhatatlanul beugrik e nagyszerű dal hallatán!

A digipack verzió tartalmaz még egy bónusz nótát, nevezetesen Mick Jagger Just Another Night-jának feldolgozását, melyben Martin Lindqvist egy hatalmas szaxofonszólót ereszt meg.

Mondjuk e nélkül is tökéletes a lemez, úgyhogy kíváncsian várom, hogy a jövő héten megjelenő friss opusz, a Sometimes the World Ain’t Enough föl fog-e érni az Amber Galactic szintjéhez.

Egy biztos: nem lesz könnyű űberelniük ezt a dalcsokrot!


 
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.