Nigredo
Flesh Torn - Spirit Pierced

2018. július 2.
0
Pontszám
8.5
Bevallom, hogy Görögország számomra soha sem számított a fekete fém őshazájának, és figyelmemet kezdetben jobban le is kötötték az északi égtáj festett arcú ördögei. Később, ahogyan egyre jobban elkezdett kiszélesedni, és mindinkább nemzetközivé válni a stílus, úgy jelentek meg sorra az egyedülálló, és sajátos jegyeket is felvonultató más nációjú zenekarok.
Mindezek ellenére, Hellász kulturális sokszínűsége már a kezdetek elején is magában rejtette azt a lehetőséget, hogy megfelelő táptalaja legyen annak, hogy a helyi underground zenei élet is kitermelje a maga black metal elitjét. E „könnyűzenei vállalkozás” során pedig olyan zenekarok szereztek maguknak világhírnevet, mint a Varathron, Ravencult, Rotting Christ, Kavir, Aherusia stb. Azt pedig tudjuk jól, hogy ha egy üzlet beindul… Ennek tükrében pedig nem is lehet oly’ meglepő, hogy a fent nevezett zenekar egy 2015-ös demó után, szinte a teljes ismeretlenség homályából előbújva jelentette meg első egészestés korongját még ez év áprilisában.

A görög zenészek első albuma a Transcending Obscurity Records kiadón keresztül jelent meg Flesh Torn – Spirit Pierced címmel. A mintegy nyolc opusban a Nigredo tagjai minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy színtiszta feketeséggel mételyezzék a lelkünk. A zenészek által kiadott zenei anyagtól nem kell feleslegesen sokat várnunk, de amit és ahogyan teszi, azt megbízható, és korrekt minőségben teszi. (Akiknek pedig mondanak is valamicskét az olyan zenekarok, mint a Ravencult, Embrace Of Thorns vagy a Dephosphorus, azok talán már előre is csettintgethetnek.) A görögök által játszott zenét talán leginkább a nyersesség és az intenzitás határozza meg, de mindezek mellett alapvetőnek bizonyul a thrash és death metal elemek használata is. (Ha egyfajta furcsa perverziótól felfűtve alkotóelemeire szeretnénk bontani a hellének zenéjét, az nem sokban különbözne a Bolzer-től, persze attól azért sokkal koszosabb megközelítésben.)

Viszont kénytelen-kelletlen vagyok megjegyezni, hogy egy ilyen intenzitású korong hosszú távon kiveheti az emberből az erőt, s ez sajnos hamar a koncentráció rovására mehet. Szó sincs unalmas betétekről, vagy alkotói válságról, egész egyszerűen az edzett zenehallgatók számára is fárasztó lehet ez a tempó, nem is beszélve arról, hogy közben közel 42 percen keresztül próbálja Maelstrom, a zenekar dobosa péppé dobolni az agyunk. Ellenben a basszusfutamok és a gitártémák ötletesek, a stílus keretein belül pedig még színesnek is hatnak hosszas barátkozás után.
Jobban szemügyre véve a zenekart talán csak számomra nem tűnik véletlennek az, hogy a banda valamelyest a Ravencult oldalhajtásaként aposztrofálható, hiszen a Nigredo zenészei volt, illetve jelenlegi Ravencult tagok. Mindezek ismeretében nem lehet meglepő az sem, hogy Alexis Papatheofanous a zenekar központi motorja.

Annak pedig végképp senki se dőljön be, hogy a muzsikusok első albumos előadóként jelentkeznek, hiszen az első hangok felcsendülésétől érezni fogjuk, hogy tapasztalt, veterán zenészekkel van dolgunk. Gyakran sok apró téma zsúfolódik össze egy-egy nótában, szerencsére ez nem azt jelenti, hogy oda nem illő progresszív elemek sora nehezedne ránk. Kicsit talán rossz szájízzel töltheti el a hallgatót, hogy már az első nótában mindent, mint egy lavinát rázúdítanak. Az album nyitó nótában szinte minden puskaporát ellövi a zenekar, s a későbbiekben is csak kevés új elemet sikerül beleszőni a dalokba. Ami viszont  vitathatatlan, hogy az album nyolc nótája mindenki örömére – talán mások kárára – végig egységes minőséget képvisel, egyben hallgatva azonban a legedzettebb zenerajongók számára is komoly energiákat emészthet fel.



Mindezek után mit is mondhatnék? Apró állítások a hangzásvilágban, s az arányokban és már jöhet is a második lemez! Aki most ismerkedik a stílussal, az mindenféleképpen tegyen egy próbát a fenti formációval, még akár ebben az erős nemzetközi mezőnyben is!

8,5 / 10
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.