Stormwolf
Howling Wrath

(Red Cat Records • 2018)
boymester
2018. július 22.
0
Pontszám
4.5

     Az elmúlt hónapok tendenciája szerint bármilyen stílusú lemez került hozzám recenzió céljából, szinte mindig megtaláltuk a közös nevezőt és hol kisebb, hol szélesebb mosollyal búcsúztunk egymástól gyümölcsöző kapcsolatunk végén. Ezek közül biztosan lesz, amit a későbbiekben is előveszek majd. A most terítékre került Stormwolf azonban úgy döntött, beleköp a levesembe és a kényelmetlenül helyezkedés érzetének hosszú perceit hozta el számomra a második nagylemezét megérő olasz csapat. A nemcsak duplázásra, de tagjainak bővítésére is képes alakulat esküszöm, minden szimpátiámat megkapta, amikor megláttam a benne szereplő öreg heavy metal mókusokat és a melléjük szegődött fiatal csajokat (egyiket a mikrofon, másikat a dobok mögött). Örömzenélésre, hétvégi heavy metal ünnepre számítottam velük kapcsolatban, amit biztosan nem fogok rojtosra hallgatni, de a pofás borító alapján szégyenkezniük sem kell majd.

 
   A jóslatom valamiképp azért fedi a valóságot, szívből jövő, zene iránti rajongás vezéreli a banda fogaskerekeit, de a középszerűséget még csak nekifutásból is nehezen megugró, teljesen izgalommentes sablonok egymásra pakolását nem tudják elfedni semmilyen módon. A valóban félelmetes az albummal kapcsolatban, hogy még így is instrumentális részben az erősebb, ugyanis Elena Ventura énekesnő hangja, amit gyakran rongálnak még pocsék módon rögzített kórusokkal, önmagában annyira jellegtelen és időnként a zenétől nagyon távol álló, hogy már az első, The Phoenix című csoda után sejtettem, nagyon nehéz perceknek nézek majd elébe a majdnem egy órásra nyújtott heavy metalnak szánt kiadványnak köszönhetően. Nem véletlenül nem készült szerinem a nyitó tételhez videó, mert gyakorlatilag a legrosszabb dallal indul a Howling Wrath lemez. A hard rock közelibb, kevésbé menetelős dalokban időnként előrángatott karcosabb megszólalása azért azt mutatja, több van ebben a nőben, mint amit elsőre megmutat, de ez a legkevésbé sem vígasztalta meg a poklot is megjárt hallójárataimat. Lüktet a dob, jönnek a virgák és minden adott ahhoz, hogy frankó zenekar szülessen az olasz falunapok rock rajongói számára, de képtelen vagyok megérteni azt a producert, vagy kiadónál dolgozó személyt, aki ezt egy az egyben végig tudta hallgatni és rábólintott a kiadásra. Egyedül Francesco Natale gitáros megmozdulásait tudom kiemelni, aki azért ért a hangszeréhez, de a szokásos futamokon, néhány izgalmasabb szólón kívül őt sem igazán érdemes a komolyan vehető kategóriába sorolni, viszont a pontszámomat az egekbe emelte (a fél pont azért, mert jól mutat a kék a polcomon, vagyis szép pakkot küldtek). 
 

 
    A biztonság kedvéért Elena hangját még így is a valamire való zenei aláfestés elé keverték, hogy a lelkes tini csajok majd együtt tombolhassanak vele szobájuk plakátozása közben, talpig feketében, szaggatott rongyokban, hogy kifejezzék saját magukat, akárcsak több millió másik fruska. Szóval meglesz ennek a borzalomnak a közönsége, de bízom benne, hogy a forgácson kevésbé tud majd gyökereket verni ez a fajta idegtépő, rockzenének álcázott, popzenének is borzalmas próbálkozás. Az izgalmas dalszerzés, zárt helységben való napszemüvegviselés és szuperkemény nyávogás rajongóinak tudom ajánlani a második klipes dalt is, ami Marathon címre hallgat. AC/DC utánérzés, némi minőségbeli eltéréssel…


 
    U.i.: mostanság megfogyatkozott (lusták az olvasók, kevés az utánpótlás, tessék magatokra venni) író brigádunkra pár évvel ezelőtt jött egy olyan vád, mely szerint mindig a nekünk tetsző lemezekről írunk és 9-10 pontokat dobálunk, aminek van valóság alapja. Ugyanakkor ti nem látjátok az időnkénti promó áradatot, amibe vakon ugrunk fejest. Többnyire jó érzékkel találjuk meg magunknak a kiadványokat még így is, de azért akadnak fekete bárányok. Nagy köszönet a zenekarnak, hogy esélyt adott a vádak megcáfolására. Mondjuk ezek után már valami egészen frankó kezdett el pörögni…
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.