Manacle
No Fear to Persevere...

(No Remorse • 2018)
boymester
2018. július 23.
0
Pontszám
6.9
    Láthatóan kézzel rajzolt, fémes hatású logó és egy meglehetősen sejtelmes, de a maga módján vicces borító tetszeleg a kanadai Manacle nagylemezén. Aki jártas az elmúlt évtizedek metal történéseiben, már veszettül tippelgethet, hogy mégis milyen évszámhoz kötné ezt a lemezt és én biztosan csak elírtam a dátumot. Bizony, ez a régies külső nem a véletlen műve, mivel ez a friss debütálás minden ízében a 80-as évekre van hangolva. Tagjai a Judas Priest, Iron Maiden felemelkedése utáni időszakra fittyet hányva veszik fel az azóta porral, sárral borított, földbe taposott fonalat, hogy tagcserék viharos sebessége között rögzíthessék ezt a lemezt. Azon is törhetnénk a fejünket, hogy kinek van erre még szüksége manapság és meglepődnétek, hogy mennyi rajongója van még ennek a vonalnak manapság is. A 2013-ban indult projekt egyetlen eredeti tagja most már Inti Paredes gitáros, aki 2015-ben kezdte el rögzíteni az albumra került dalokat Kevin Pereira énekessel, Phil Labine basszerrel és Jake Gracie dobossal. A felvételek után többen is távoztak, a megjelenés előtt pedig több szerzemény is kiszivárgott digitális formátumban, csökkentve az esetleges meglepetés lehetőségét az új dalokra éhezők körében. Végül sikerült tető alá hozni a produkciót, így a No Fear To Persevere… segítségével, ami nem éri el a fél órát és összesen hat szerzeményt tartalmaz, már nagylemezes bandának mondhatja magát a Manacle.

    …és akkor itt lenne szükségünk egy olyan olvasó-íróra, mint pzoltan, esetleg Dina Ivory, akik leírnák, milyen fantasztikus, galoppozós metalt képes összehozni Inti az egyébként valóban remek gitárjátékának köszönhetően. Változatos riffek, sodró tempó a kezdetektől, a múltidézés ellenére folyamatosan törekednek arra is, hogy ne váljon unalmassá a lemez. A Fight For Your Life simán felfért volna a Rocky valamelyik epizódjának zenei aláfestései közé, igazi adrenalin bomba lehetett volna a maga idejében. Kevin hangja szerintem kifogástalan, még ha minden sikolyát, dallamát ellőtték már 30-40 évvel ezelőtt, a Dickinson iskola legjobb tanítványaként végzett, aki önszorgalomból még Michael Kiske szakkörére is ellátogatott időnként, így tiszteletét teszi a végeredményben a Helloween munkássága is. Hallgatás közben korabeli filmek pörögnek a szemem előtt, valamint fantáziálok az internet előtti élet lehetőségéről, amikor hosszú hajú srácok sminkelték magukat ázsiai prostinak, hogy esetleges zenei tudásukon kívül más miatt is felfigyeljenek rájuk. A heavy metal meglehetősen viharos körülmények között született meg és tombolt, maradandó és egydalos sztárok sokaságát a felszínre dobva, miközben a rock és metal műfaját egyre inkább az undergroundba taszította. Tetszik vagy sem, manapság az úgynevezett mainstream sem úgy él a köztudatban, mint annak kellene, a fémzene teljes egészében a peremre van szorítva a médiumoknak köszönhetően, a nagyobb tömegeket megmozgató zenekarok is eltörpülnek a felszínes poplemezek tengerében. De térjünk vissza a Manacle lemezére, ami akkora hiányt pótol maximum, mely a készítők és barátaik polcán maradt két ezer éves, kincsként őrizgetett kiadvány között lett lefoglalva számukra. A teljesen felejthető Tears Of Wrath a dal második felében hoz egy kellemesen dallamos részt, A Journey’s End pedig hat és fél percben minden hangulata, témája ellenére egy emberkínzás azoknak, akik nem tudják értékelni ezt a zenei világot. A sok téma és szóló végeredményképp olyan, mint egy labirintusban való bolyongás, amiből szinte képtelenségnek tűnik a menekülés. A Live Fast, Die Fast kórusai thrash érzést csepegtetnek az újfent galoppos menetelésbe, de ez nem elég a mennybe menetelhez, ahogy a Witches Hallow kellemesebb refrénje sem. A két szinte egyforma dalt egy harmadik követi a biztonság kedvéért még több sikítással és kórussal a sokkal több, sokkal hangosabb elméletet szem előtt tartva.

    Sablon retró cucc tehát Kanadából, sok lelkesedéssel fűszerezve, tehetséggel és hitelességgel megáldva, de teljesen elcsépelt módon. Ha nem futkározik a hideg a hátatokon a 80-as évek heavy/power áramlatának hallatán, mint nekem, akkor vessétek bele magatokat, mert egy rövid lélegzetvételű, de szórakoztató produkcióra lelhettek a Manacle bemutatkozásában.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.