Lykathea Aflame
Elvenefris

boymester
2018. július 23.
0
Pontszám
10


    Négy mindenre elszánt pszichopata talált egymásra 1995-ben Prága utcáin, vagy a város alatti csatornarendszerben, ezt már sosem tudhatjuk meg, s valamilyen úton-módon rájöttek arra, hogy eszméletlen módon szólal meg a kezükben minden egyes hangszer. Ha ehhez társítjuk a legelvetemültebb death metal lemezek iránti rajongást, akkor már kezd összeállni az Appaling Spawn nevű formáció, amely egy demóval és Freedom, Hope & Fury (The Second Spawn) című remekművével beírta magát a műfaj nagykönyvébe. Kevesen ismerik ezt a lemezt, bár az is lehetséges, hogy a brutális, technikás death metal, valamint a grind jelzők nem vonzották a kiadvány közelébe az emberiség jelentős részét. Nem is csoda, hiszen azok a zenekarok, melyeket egy lapon lehet vele említeni, mint a Nile vagy a Cryptopsy, szintén fiatal csodabogaraknak számítottak és csak a kiváltságosok jutottak közelébe annak a megfejthetetlennek tűnő csodának, ami ezt a szélsőséges brutalitást a többség fölé emelte. Ugyan az utat már elkezdték kitaposni olyan bandák, mint a Death, Cynic, Gorguts, Demilich és még sokan mások, akik az ösztön mellett a technikai jártasságot is csúcsra járatták a death metal terén, de a határokat véleményem szerint ezek a zenekarok tudták leginkább feszegetni, sőt ledönteni a maguk idejében. 
    A lemez hűvös fogadtatásban részesült, nem kapott akkora figyelmet, mint amit érdemelt volna, így az első körben pótolhatatlannak tűnő Gabriel Pavlik dobos dobbantott a zenekarból. Hiánya azonban nem okozott akadályt, találtak a helyére egy még elvetemültebb embert Tomáš Corn (Cult Of Fire, Death Karma, Gargabe Disposal) személyében, akinek közreműködésével egy gyors névváltoztatás után feljátszották a technikás death metal örök érvényű alkotását Elvenefris címmel. A korábbi lemez nálam tíz pontos, ez kétségtelen, viszont a folytatás igazán indokolná a skála kibővítését, mert kendőzetlen brutalitás és szépség ilyen marcangoló kettőse nagyon ritkán képes kibuggyanni az emberi elméből. Káosz ágyba fektetni a zeneiséget az egyik legnehezebb teljesítmény, amit egy zenész kitűzhet maga elé cél gyanánt, az albumon ennek hallhatjuk tökéletes megvalósítását. A nyitó Land Where Sympathy Is Air során már azt hinnénk, hogy a banda mindent bevetett annak érdekében, hogy meggyőzzön minket, pedig az úthengerként letaglózó, vastag témák és az azokkal brilliánsan egybefont, egyedi melódiák pusztán az ajtó felé mutató kézként szolgálnak, hogy beléphessünk a Lykathea Aflame világába, ahol bármi megtörténhet. A keleties dallamok és Tomáš Corn félelmetesen aprólékos, halálos lövésként ható dobjátéka, amit bőven irigyelhet bárki, aki a bőrök mögé ül életében, pusztán szeletkéi, összetevői a komplex zenei katarzisnak. Az anyag hidegvérrel tekergeti ki a testrészeinket, hogy aztán rosszul összeragasztott kiadásban mossa fel velünk a padlót.
 

 
    Nincs ez másképp a To Become Shelter and Salvation esetében sem, ahol a brutalitás felhőin keresztül szűrődik át egy monumentális, mindent megtisztítani vágyó érzés, közvetítve a zenekar által képviselt keleti filozófia hatásait. A mindennapok mocska, kegyetlenkedése és reménytelensége a belső békével, harmóniával játszható ki egy élhető élet létrehozása érdekében. A zenekar kézzel foghatóvá teszi az agressziót, bőrünk alá csúsztatja a végünket is jelenthető pengéket és közben apró remény cseppeket csepegtet az ég felé meredő homlokunkra, aminek következtében megfeszülünk, a csodára várva kiszolgáltatottá válunk minden egyes hangjegy számára. Ebben a helyzetben ad némi lélegzetvételnyi időt a Bringer of Elvenefris Flame, ami csak a zenekar mércéjével mérve könnyedebb szerzemény. Számomra Andy Maresh basszer játéka teszi a legélvezetesebbé, mert baljóslatúan mély morajlása ellenére tényleg hordoz valami megnyugtatót, pihentetőt. Szükség is van rá a Flowering Entities kényelmetlenséget szülő cammogása előtt, amit rövidebb akusztikus betétei sem tudnak feloldani egy pillanatra sem. A lemez következő állomása a To Give, ahol a kettősség ismét csúcsra van járatva és az egyik nagy kedvencem is lett a kiadványról. Dallamokból születik a brutal death, hallottatok már ilyet?
 
 

 
    Nem is érdemes tovább taglalnom, miről szól ez az egyelőre egyszerinek tűnő lemez, inkább harapjon rá, aki kedveli a szélsőségnek ezt a kis falatkáját. 2002-ben a Lykathea Aflame újra nevet váltott és hasonló okok miatt, mint korábban. Csonka új névhez (simán Lykathé) csonka brigád társult, hivatalosan Petr Tománek énekes és Corn maradtak a zenekar tagjai, a korábbi őstagok leléptek. A duó 2006-ban adott hírt arról, hogy dolgoznak a folytatáson és nem hagyják veszendőbe menni tehetségüket, de azóta sem kaptunk semmi friss információt a készülő albumról. Az Elvenefris is több kiadást megélt már, kijött limitált formában a gyűjtők örömre, de szerintem mindmáig az eredeti verzió adja át a legteljesebben az élményt. A tisztábbra kevert hangok némileg felszabadítanak a sűrű, fullasztó hangok alól a Remastered esetében, de ha azt tudjátok beszerezni, akkor sem bánjátok meg. A 11 perces, instrumentális lezárással karöltve így is több, mint egy órán át kereshetitek az élettelennek tűnő, vegyszerekkel tönkretett, tajtékzó tenger hullámai által felszínre hozott kincseket, amikből bizony minden hallgatás alkalmával találni fogtok…
 
http://www.youtube.com/watch?v=Xv8l1AIJ4Ro&
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.