Tales of Autumn
In Madness We Trust

(Szerzői kiadás • 2018)
oldboy
2018. július 26.
0
Pontszám
9

 

A Tales of Autumn 2014-ben alakult, Brighton-ban, az In Madness We Trust pedig a bemutatkozó nagylemezük. Az alakulás és lemezmegjelenés közti időszakot a sajátos hangzás keresésével és koncertezéssel töltötték. Olyan zenekarokkal játszottak egy színpadon, mint az Amon Amarth, a Ghost, vagy épp a Megadeth.
Ezek közül stílusilag egyikhez sem állnak igazán közel, hisz progos hard rockban utaznak.
Mondjuk a Ghost is e műfajba sorolható, csak ők a retro jegyében muzsikálnak, míg az angolok a korszerű, modern válfajt űzik.

Az In Madness We Trust ráadásul koncept-lemez, középpontjában a mentális megbetegedésekkel, amire a cím is utal.
Mindenesetre nem esnek túlzásokba a srácok, mert egyrészt a 9 nótás korong csupán bő 40 perces, másrészt nem a virgázós, magamutogatós prog. rock hallható rajta.
Az énekes/gitáros Stefanos Karantonis orgánuma eléggé hajaz Fabio Lione-ére.
Főleg amikor kiereszti a hangját.
Hasonló technika, frazírok jellemzik őt is.
Előszeretettel használja a vibrato-kat, ami Fabio-nak is egyik védjegye.
Sőt, néha megőrül csöppet és már-már extrém vokállal prezentál 1-1 sort, Nick Horton, bőgős segítségével.
Persze olyankor a zene is besúlyosodik, de alapvetően inkább az angol eleganciával előadott, szépen csilingelő részek dominálnak.
Muzsikájuk kettősségére jó példa a másodikként felcsendülő, közönségkedvenc, klipesített Worthless.



A ritmusszekció és a gitár finom játéka a verzékben fület gyönyörködtető!
Aztán ahogy üveghangokkal elkezdi fölépíteni a szólót Stefanos, az is aranyat ér!
A Tales of Autumn zenéje szerintem rokonságot mutat olyan csapatokéval, mint a Porcupine Tree/Steven Wilson szóló dolgai, az Evergrey, vagy épp a lengyel prog. rock/metal szcéna.
Tehát komoly hangulati, érzelmi töltettel bírnak szerzeményeik.
A visszafogott, elfojtott témáikkal képesek hozni a pszichó hangulatot, halld pl. a Separated kezdése. Aztán a refrénhez érve elgurul a gyógyszer, az elfojtás kitörésbe torkollik.
Nyilván nem találták fel ezzel a metódussal a spanyolviaszt, de kiválóan alkalmazzák!
A lemez hangzása pedig példa értékű!
Arányosan, organikusan szól.
A torzítatlan gitárpengetések, lebegős, elszállós témák miatt a post-rock is adja magát. Egy ilyennel kezdődik az In the Dark, ami aztán enyhén grunge-os riffel gördül tova, majd egy akkora gitárszólót kanyarítanak bele, hogy ihaj!
Ebben a tételben hangzik el egyébként a lemez címe is.


A Basement király dobtémával nyit, aztán jön a basszusgitár.
Bitang jól szól így önmagában is e két hangszer, de a wah-effektes gitár még rátesz egy lapáttal a hangulatra. Na igen, ez a szám jól állna egy Riverside lemezen is!
A Broken System tovább viszi a dob + a basszus mindenhatóságát, bebizonyítva, hogy a rock/metal zenében nem feltétlenül a gitár/gitáros a főszereplő!
Hatalmas atmoszférával van ez a nóta is megáldva!
A Final Confession a Worthless mellett az album legnagyobb slágere!
A záró tétel is tele van emlékezetes megoldásokkal, nyomasztó atmoszférával.

Roppant elegáns, érett, lélekbúvár muzsikát hallhatunk a Tales of Autumn debütáló nagylemezén.
Ritkán futok bele ennyire erős, minőségi bemutatkozó korongba, úgyhogy figyelemmel fogom kísérni pályájukat.


In Madness We Trust by Tales of Autumn
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.