Mother Corona
Reburn

Armand
2018. augusztus 3.
0
Pontszám
8

Akkor vegyük górcső alá a brit underground feltörekvő nemzedékéhez tartozó Mother Corona zenekar második, és mondhatni egyben az utolsó Reborn című lemezét. Azért is mondanám utolsónak, mert ezen a néven jó ideje ez volt a csapat legutóbb rögzített albuma, ugyan is 2016 közepétől My Diablo néven folytatják zenei tevékenységüket, de ez már egy másik történet.
 

A pszichedelikus, sivatagos heavy-stonert némi alter és punk ízekkel megcsepegtető csapat Reburn című lemeze 15 dalt tartalmaz. Az album már az első hangjának megszólalásától az utolsóig feszesen hozza a sivatagos fuzz és több rétegben felépített riff-orientált, illetve alter-rockba áthajló ritmusokat. Hallgatása közben talán ezért is van néha az az érzetem mintha a Smashing Pumpkins Billy Corgan-ja és a QOTSA Josh Homme-ja alkotna a bandában közös ritmusszekciót. Jó is volna! De ez nem így van. Az kétségtelen, hogy a banda énekese és egyben dobosa, David Oglesby hangja nagyon hajaz Billyre. A Rob Glenn basszus és Lee Cressey gitáros/vokál alkotta páros pedig nagyon jól érzik ezt a kicsipkézett, a hagyományosnak mondott dallamos rocktól eltérő, kissé már garázshangulatot idéző sivatagos, elszállós vibrálásokat. Amik folyamatosan jelen vannak dalaikban, és olyan élményt nyújtanak, amitől csak azt kérdezem magamban: „A francba is, hol volt eddig ez a banda!?”  Közben egyik ámulatból a másikba esem, miközben egymás után hallgatom a Cut the Ripe, a Wax, a Black Acid Morning, és a címadó Reburn mocskos basszus futamainak köszörülését, valamint a fuzz gitár varacskos röfögését. Ezek után jön némi gyors megmártózás a space és psy-roctól átitatott, eliszaposodott dagonya sorozatból. Dead Space, Preacher, majd a Vertigo Terror és Hangover viszi tovább ezt a sort. És ha már említettem némi garázs rockos hangulatot, azok is jelenvannak a From Me to Nowhere és a Stone Cold Universe köpködő riffeléseiből, amik innentől megállíthatatlanul pörögnek, a melankólia és a pszichedélia morajától lebutított, de nyers erejű Ashes We Leave-n át az albumzáró Lily Mea akusztikusan depressziós merengéséig.


A Reburn hozza (hozta) mindazt, amit az új keletű stoner albumnak hoznia kell. Sodródó tripek, füst és sörszag, nyitás az új felé, még ha hatásként olyan alap bandákat emlegetnek, mint a Black Sabbath, Hawkwind, Blue Cheer, Led Zeppelin, vagy a The Stooges. Van/volt bennük annyi kurázsi ahhoz, hogy megnyomják az ON gombot és kiégessék azokat a hétköznapian unalmas brit zenei kimeneteket, amiket a média integráció sugároz belénk.

Reburn by Mother Corona
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.