Dead & Breakfast
Rebirth

(Atomic Stuff • 2017)
farrrkas
2018. augusztus 5.
0
Pontszám
7

Az olasz Dead & Breakfast promó CD-je megtréfálta az indokolatlanul death metalt szimatoló orromat, ugyanis a rettentően gyűlöletes (értsd: röhejes) bandafotó meg az elfuserált, idétlen borító valami tróger kriptazajongásra engedett következtetni, holott ez itt egy csokorra való mezei horror rock/punk nóta, és utólag azt mondom, jól is van ez így!

Amikor az első dal megszólalt a lejátszómban, megijedtem, mit fogok én erről a laza amatőrséggel előadott alsóligás rock zenéről írni, főleg, hogy minden hangjáról eszembe jut egy felsőligás zenekar. Leforgott a lemez, és eszembe jutottak a nagy külföldi heavy metal gurukat utánzó magyar zenekarok, meg az olyan véleménynyilvánításkor gyakorta előforduló frázisok, mint a „hazai viszonylatban…”, „ahhoz képest, hogy magyar zenekar…” meg az ehhez hasonlók. Természetesen, máshol is vannak olyan kisebb zenekarok, akik szeretik a rock/metal muzsikát, szeretnek hangszeren játszani, élvezik a rock’n’roll életstílust, viszont szerényebbek a képességeik (például énekesi fronton), és eredetiségre, saját arculatra sem igazán törekednek. Ebből kifolyólag önkéntelenül is a nagyokhoz hasonlítja őket az ember, rendre alul is maradnak az összevetésben, mégsem nevezhető katasztrofálisnak, amit csinálnak.

A szóban forgó Dead & Breakfast trió is hasonló vizeken evez, nem hiszem, hogy túlzott megfelelési kényszerben szenvednének, és minden bizonnyal a világ legjobb zenészei „versenyben” sem szeretnének részt venni. Egyszerűen csak csuklóból játszanak, igyekeznek minél fogósabb, hagyományos felépítésű dalokat írni, vagyis ami tőlük telik, megteszik. A „This is us. Fuck you, we’re Dead & Breakfast!” zárszó a banda leírásában pedig nem dühről árulkodik, a negatív energiának, a gyűlöletnek, és az „egész világra haragszom” attitűdnek nyoma sincs. Inkább az érződik, hogy jól megvannak a saját bőrükben, azt csinálják, amit szeretnek, akiknek meg nem tetszik, ott a középső ujj, az élet ilyen egyszerű…

HC-s témával indul a lendületes The Devil Inside, amelynek fogós refrénje jól indítja el a lemezt. Pachu hangja nem nagy eresztés, de meg lehet szokni, sőt, az amatőrség bája miatt akár meg is lehet szeretni. Vannak itt Alice Cooperre emlékeztető dallamok is, például a Nightmare-ben, vagy thrashesebb témák, mint amilyen a Tarantula. Ami a zenét illeti, igazán jól össze vannak rakva a dalok, meg-megjelennek metalosabb, kétlábdobos pillanatok, amolyan kellemesen bólogatós középtempóban, és tökös szólók is (pl. Nightmare). A Misfits ugyanúgy felsejlik a dalokból, mint az Annihilator punkosabb oldala. A hangzás és maguk a témák is gyakran fémesebbek annál, mintsem hogy beérjék a rock/punk besorolással. A lassúbb, hard rockosabb Timmy és az egyértelműen Iron Maidenre hajazó refrénnel megtoldott Inch by Inch a széles körű inspirálódást bizonyítják, sőt, még Megadeth-es vokáltémák is megjelennek itt-ott, mondjuk a Rebirth-ben, de utóbbi sem csak az ultradallamos refrénre épül. 

REBIRTH by DEAD & BREAKFAST

Hangulatában egyáltalán nem ijesztő ez a mindössze 27 perces anyag, a külső meglehetősen félrevezetheti és elbátortalaníthatja a potenciális hallgatóságot. A mihaszna, suttyó zenét feltételező image mögött nagyon is összeszedett dalok kerültek tető alá, szó sincs trógerségről. Bár újat nem mutatnak, és a nagyok árnyékában hűsölnek, maguk a dalok megállják a helyüket, zeneileg se több, se kevesebb, mint korrekt produkció ez.

A Rebirth meghallgatása nem igényel erőfeszítést, nincs mit megfejteni, ám ami hallható, az kellemesen fülbemászó. Ha nem szeretnél agyalni, csak lazítani, vagy csak némi lendületet vinni a hétköznapokba, netán autózáshoz keresel megfelelő zenét, kellő hangerővel működni fog a Dead & Breakfast tavalyi lemeze.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.