Chaos Invocation
Reaping Season, Bloodshed Beyond

boymester
2018. augusztus 11.
0
Pontszám
8


   Egyetemre megy a lányod? Rájössz, hogy a munkahelyeden már évek óta nem foghatod egyetlen hibádat sem tapasztalatlanságra? Egyre sűrűbben érzed azt, amit korábban csak jóleső fáradtságnak éreztél? Ezek nagyszerű mutatói annak, hogy bizony peregnek azok a homokórák még akkor is, ha egy kényesebb szituációban úgy érezzük, örökké tart az élet. A hirtelen felismerés most akkor kapott el, amikor ráeszméltem, hogy itt a német Chaos Invocation harmadik nagylemeze. Egy olyan bandáé, amely nem a mindennapi megjelentetésekről fog elhíresülni és eddig a korábbi anyagaikkal is találkoztam már. 2013-ban megemlítettem a sablonos bemutatkozást (In Bloodline With The Snake), ami útkeresés címszóval egy élvezhető, leginkább skandináv hagyományokra építő black metal kiadvány volt, valamint tárgyaltam remek második lemezüket, a Black Mirror Hourst. Ez a kiadvány elég gyakran a kezembe akad és a lejátszóban végzi, de ez nemcsak minőségének köszönhető, hanem annak is, hogy a banda egy ócska papírtokban küldte az albumot és még nem jutottam el odáig, hogy valahogy beillesszem a gyűjteményembe. Fehér papírtokjával igencsak kilóg a sorból. Annak idején még a hp társasága is nagyjából egyet értett a korrekt, erős lemez meglétében, aminek legfőbb hibája, hogy bizonytalan lábakon indul, majd egyre hatásosabb lesz, valamint rettentően, de tényleg, szinte emészthetetlenül hosszú.
   Azért az elmúlt öt évben a zenekarnál is történtek változások, melyek hatással lehettek az új kiadványra, például, hogy a kezdőbetűkkel elnevezett tagok listája bővült eggyel és így megfoszt minket egy vicces áthallástól. Míg korábban A., T. és M munkáját dicsérhettük, most O. került képbe a dobok mögött, míg T. a basszusgitárt ragadta meg. Azért tegyük hozzá, hogy ezek a nevek olyan zenekartagokat jelölnek meg, akik a Bethlehem, Blut Aus Nord, Borgne, Moloch, Acherontas, Deathrow nevekkel fémjelzett bandák környékén áldoznak sötét nagyuruknak. A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, ezért nem is kell csodálkozni azon, hogy a Chaos Invocation projekt nekik csak egy újabb irány, amerre szabadon áramoltathatják zene iránti rajongásukat. Amit elvártam tőlük, az továbbra is a gitárvezérelt, változatos vokalizálással megtámogatott, okkult hangulatban fürdő black metal, hogy ebből mi valósult meg, azt tovább olvasva megtudjátok…
    Még tovább távolodva a korai évektől és még közelebb a modernebb black metal anyagokhoz kiadták tehát a folytatást, ami rögtön egy olyan tétellel nyit, mint a Where Hearts Shall Not Rest. A német srácok fogtak egy metal zenei archívumot, átlagoltak, szoroztak és osztottak, végül a legtöbbször eldurrantott elemekből összegyúrták nekünk ezt a kezdést a teljes hibátlanság reményében bízva. Suttogás, mennydörgés, vészjóslón megszólaló harangok, horrorisztikus hegedű, csecsemősírás, sátáni kacaj, tengermorajlás, szívdobogás és varjúkárogás gyűlik össze az alig több, mint egy percben. Egy ilyen hatásvadász hanggyűjtemény egyszerűen ordít egy törvényért, ami ezentúl engedélyhez köti ezeknek az effekteknek a használatát. Legalább arra jók voltak, hogy megtudjam, ezúttal még polírozottabb lesz a hangzás, mint korábban és ez a cucc bizony már nem a veszélyeztetett pandafajtáknak szól. Sajnos azonban, ami 2013-ban működőképes volt, az ma már szintén kopottasnak tűnik, mert az eltelt évek alatt már hallottunk nem kevés ötletes, modern köntösbe ágyazott fekete fémet. Ismét előtűnnek a melódiák és dallamok is az egyébként szélvész aprításokban otthonosan mozgó végeredménynél, M. hangja ugyan visszafogottabb, de a kellő gonoszsággal morajlik. Kikerültek a végtelen hosszúnak tűnő, sokszor túlnyújtott tételek, bár a lemez ettől sem lett sokkal rövidebb, mivel most is bőven 50 perc környékére lőtték be azt a Chaos mennyiséget, amit egy korongra elégnek éreztek. A rettenet intró után sorban kapunk rövidebb, hosszabb dalokat, slágeresnek szánt kórusokkal, esetenként hamis tiszta énekkel, robbanásokkal és dúdolható, heavy metal szerű témákkal. Komolyan venni azonban nem igazán lehetett, ha a szuperkeménynek szánt Calling From Dubtailban meghallom a Sia! felkiáltást, mindig azt hiszem, nekem köszönnek. Tipikus nyitó dal, ami igyekszik azonnal magához ragadni a sötét zenékre szomjazó hallgatóságot. 
 

 
    A MenSkinDrums Of Doom egy olyan dallamos gitárrésszel bír halálköpködésétől függetlenül, melyet képtelen vagyok nem a könnyed Van Halennel összekapcsolni (linkelje ide, akinek esetleg lejön, melyik dalra gondolok, nyereményként kisorsolok egyet a ritkán osztotogatott dicséreteim közül). Sokkal fájóbbak ezek a megoldások úgy, hogy érezhetően egy nagyon tehetséges zenészek alkotta bandától kapom, ráadásul őszintén vártam már ezt a kiadványt. Egyetlen reményem maradt az előző albumból kiindulva, hogy ismételten elkezd majd szép lassan működni a germán varázslat, ez részben be is következett. A gyenge ismerkedés után segít valamelyest az Obsession Is Always The Answer, ahol a jól adagolt anyanyelv ismét lúdbőr megjelenését okozhatja, de érdekesek a thrash metalból beemelt, kórusban történő válaszolgatások is. A The Search Of Keys And Gates agressziója végre őszintének tűnik, ám kegyetlensége és ridegsége nem feltétlenül kellett volna maga után vonzania a Blackmoon Prayert, amiben az emlegetett hamis tiszta ének rombolja le az illúzióinkat. Így lesz az elákozott kripta mélyéről felszűrődő egykori rituálékból bazári előadás, mely után újfent törlesztéssel tartozott felém a banda, amiért tovább hallgattam a lemezt. Nem túl agyongondolt címe ellenére a Luciferian Terror Chorale azért bőséggel elkapja a fonalat és büszkén beáll a nem túl őszinte, de legalább szórakoztató black metal dalok sorába. A zenekar nevét viselő Chaos Invocationtól már elvárhatjuk, hogy magabiztos zászlóshajóként húzzon magával minket, de megint csak sablonokat és sokszor elhasznált puskaport kapunk a kezdeti ötletes aprítás ellenére. Itt már édes mindegy, mi lesz alapon jön az instrumentális Bloodshed Beyond, aminek három perce olyan, mintha egy prog metal unalmasabb részét vágták volna ki és emelték volna ide nekünk. A tizenegyedik, záró szerzemény az Ajna Assassins Absolute tipikus példája az albumok zárására alkalmas daloknak, mert nem túl karakteres és a vége annyira a semmibe lóg, hogy utána nyugodt szívvel távolítjuk el a lemezt a lejátszóból. Ezek után jöhet a szakításokhoz is tökéletes jelmondat: Átadta a helyét egy jobbnak.
 
http://www.youtube.com/watch?v=erA1lzwr1F4&

    Bizalomgerjesztő borító, underground körökben elismert, sokrétű zenészbrigád és két, egymástól is különböző, de megjegyezhető nagylemez után nekem igencsak vérszegénynek, rutinmunkának hat a németek munkája, melyben időnként teljes erővel tombol a pokol tüze, máskor meg csak pislákol. Önmagában nem rossz lemez ez, nehogy azt higgyétek, inkább az elvárásaim lehettek túl magasan az előzmények ismeretében. Ettől függetlenül tud húzós lenni a kiadvány és a folytonos szorongatást lazító dallamok sem tartoznak a megjegyezhetetlenek közé, de lesz ez még jobb is, talán újabb öt év múlva…

 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.