Nergard
Memorial For A Wish

(Zenekar • 2013)
boymester
2018. augusztus 13.
0
Pontszám
5.5

    Andreas Nergård komoly dilemmába került születése után, mivel norvég lévén szembesülnie kellett nemzete fiataljainak legkomolyabb döntésével: halász lesz-e belőle, esetleg nekilát zenei tehetségét fejleszteni. Utóbbit választotta, mint oly sok társa. Zenei vérvonalán kívül azonban még egy fontos tulajdonsággal rendelkezett másokhoz képest, kiváló szervezőnek bizonyult. Kezdetben bekerült a power metalos Gaia Epicusba testvérével, Kristiannal együtt, de csak élő fellépések alkalmával segíthették az egyébként már hatszor nevet változtatott produktumot, újfent a rokonságra támaszkodva Tomas Nergårddal létrehozták az egyetlen lemezt megjelentető, progresszív rockot játszó Rudhira zenekart. Andreas mindkét formációban dobosként vett részt. 2010 környékén, vagy már előbb fedezhette fel magának az egyértelműen nagy hatást gyakorló Ayreon művészetét, akinek munkássága révén nekilátott monumentális dalok, történetek írásának, melyen egy focicsapatra való vendéget és sztárt felvonultathat az üdvösség elérésének érdekében. Így született meg a középszerűnél valamivel gyengébb zenekarok népszerű dobosának agyában a nevével fémjelzett Nergard projekt, melynek első nagylemezéig csak 2013-ig kellett várni. A dalokkal való házalás is meghozta a várt eredményt, hiszen az első lemezes haverok és rokonok (Tomas, Kristian, Stig Nergård neve is feltűnik) mellett sikerült megfűzni ismertebb arcokat a kiadványon való szereplésre. Így kerülhetett ide Helge Engelke gitáros (Dreamtide, Fair Warning), valamint egy focicsapatra való énekes. A teljesség igénye nélkül: Andi Kravljaca (Aeon Zen, Seventh Wonder, Silent Call), David Reece (Accept, Bangalore Choir, Sircle Of Silence), Göran Edman (Brazen Abbot, Karmakanic, Yngwie Malmsteen, Geff, Headless), Michael Vascera (Killing Machine, Loudness, Yngwie Malmsteen), Michele Luppi (Mr. Pig, Whitesnake), Nils K. Rue (Pagan’s Mind), Tony Mills (Northen Light, TNT), Ralf Scheepers (Gamma Ray, Primal Fear, Blackwelder), Åge Sten Nilsen (Ammunition, Wig Wam). A karcos és operás énekek mellett női ének is feltűnik, erről Sanne Mieloo (Nemesea) gondoskodik. A remek hangzásért is egy igencsak tapasztalt emberke tehető felelőssé Jens Bogren személyében (Kreator, Amorphis, Katatonia, Opeth lemezeknél is közrejátszott már).
    Családias hangulat és debütálás tehát 2013 hozama, ám a Memorial For A Wish nem igazán hozta véleményem szerint a tőle elvárt reakciót. Néhány hangulatos, már-már metalzenei ünnepnek számító fellépés és egy-két bíztató fejbiccentés volt az, amit a lemez kiváltott a metal közösségből, így a még kevésbé erőteljes, 2015-ös folytatás (A Bit Closer To Heaven) folytatása helyett Andreas ismét elővette ezeket a dalokat, leporolta, kicsit változtatott a hangzáson, felcserélte a dalok sorrendjét és újfent megjelentette, hátha csak egyszer nem volt vevő a világ a zsenialitására. No ebből a verzióból már nekem is jutott, így kénytelen voltam feltárni annak az okát, hogy hogy lehetséges ennek a sok lecsúszott „sztárnak” a jelenlegi ismeretlensége. A válasz igencsak egyszerű: a fantasztikus (és valóban az) énekhangok, a kellemes hangszeres megoldások és változatos dalszerkezetek ellenére a végeredmény szörnyen középszerű. Nincs fagyos hangulat, tűz is alig-alig pislákol a hangjegyek között, lelki szemeim előtt csak egy kockás pizsamás, langyos teát szürcsölgető vasárnapi fémrajongó képe rajzolódik ki, aki nem headbangel, csupán andalog a Memorial For A Wish dallamaira. Nem tudom és nem is különösen érdekel az eredeti kiadvány dalainak sorrendje, mivel nem hinném, hogy ez nagyon sokat változtat a dolgokon, de a kezdő Angels majd tíz perces sablon áradata folyamán többet ásítottam, mint egy politikai közvetítésen, ahol 3 órás vitát folytatnak arról a honatyák, hogy milyen erősen lehet valakit hátba veregetni úgy, hogy az ne számítson testi sértésnek. Műfajilag sem könnyű behatárolni egyébként a lemezt, de ez nem az izgalmakat fokozza, csupán az identitászavart erősíti. Amíg a kezdés egy melodikus power metal monstrum, addig például a folytatásban érkező The Haunted egy női vokállal ellátott gótikus szösszenet, a Hell On Earth  már egy modernebb heavy metal tétel, a Stay pedig hegedűvel megtoldott progresszív rock ballada…
 
 
     Ettől függetlenül vannak jó ötletek is a lemezen, legtöbbször egész jól működnek például a gitárok, vannak fogós témák is az énekkel ellentétben. Leginkább annak tudom ajánlani a Nergard zenéjét, akik szeretik a nagy volumenűnek tűnő, gördülékeny metal albumokat, melyek nem dolgoztatnak meg sem agyilag, sem érzelmileg, mégis kellemesen elzörögnek a háttérben. Ehhez hozzájárul a rengeteg kórusban éneklés, vastag gitárhangzás és a folyamatosan jelen lévő pátosz. Nem egy utolsó zeneszerző Andreas, de önálló ötletek és identitás híján továbbra sem érdemes elmélkednie a nagy sikerekről.
 
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.