The Skull
The Endless Road Turns Dark

(Tee Pee Records • 2018)
boymester
2018. szeptember 14.
0
Pontszám
8

    Doom metal körökben létezik egy legenda, egy soha be nem váltott ígéret, amit Trouble néven emlegetnek. Ez a banda rengeteg követőt inspirált, egyedi hangulatú, utánozhatatlan lemezeket tett le az asztalra, mígnem a 90-es években fokozatosan letértek a némileg saját maguk által is taposott ösvényről és elásták magukat jó mélyre. Innen feltápászkodni a leghálátlanabb műfaj berkein belül valóságos csodának számított volna, így mindenki ment a maga útjára a zenekarból. Míg a banda gitárosai (Rick Wartell és Bruce Franklin) maradtak a középszerűségbe süllyedt hajón, addig az egyéniséget jelentő Eric Wagner átköltöztette könnyedén felismerhető hangját egyéb projektekbe. Életútja során megismert doom mestereket ráncigált maga mellé és létrehozott egyszerre két bandát, melyek közül az egyik a Trouble pszichedelikus, lazább vonalára támaszkodott, ez a Blackfinger, valamint a totális visszatérést a Sabbath inspirálta ős metalhoz, ez lett a The Skull. Az átjáróházként működő alakulatokban megfordult már több volt Trouble, Pentagram, Saint Vitus, Penance tag, csak, hogy a javát említsem, a siker mégsem volt azonnali és egyértelmű, mivel Wagner mellé egyértelműen szükségeltetik egy igazi zeneszerző, ami a kezdetben nem adatott meg. A Blackfinger 2014-es bemutatkozásánál csak a tavalyi When Colors Fade Away okozott nagyobb csalódást a rajongóknak, melyet akárcsak a debütálásnál, most is egy The Skull lemezzel próbál meg jóvátenni a Wagner-vonat. Ez sikerült a szememben néhány évvel ezelőtt, most pedig a The Endless Road Turns Dark (sokadik) meghallgatása után már a Blackfinger létjogosultságát sem igazán értem. Hatalmasat lendített a szekéren az újabb átalakítás is: dalszerzőnek és ötletgazdának marad az első lemezen bevált Ron Holzner, aki egykoron a Trouble berkeiben is sok ötletet szállított, Lothar Keller (Spillage, Sacred Dawn) gitáros hangzását pedig jócskán kisegíti Rob Wrong, aki a Witch Mountainban pengeti mázsás riffjeit. A felvételeken Brian Dixon dobos hallható (Cathedral, Horakane), viszont amikor élőben is bemutatják az albumot (hamarosan nálunk is), akkor Henry Vasquez ül majd a cucc mögött (Saint Vitus, Spirit Caravan, Debris Inc.). Az egyébként követhetetlen jövés-menés bizonyítéka az is, hogy új infók szerint ő is csak a turné erejéig üti csak a dobokat, hivatalos bandatagként már Sean Saley van megjelölve 2018-tól (Pentagram, Weed Is Weed)…
    De mindegy is, kinek a kezében vannak a hangszerek, mert amíg jó dalok születnek és Eric énekel, addig garantált a doom, valamint az erőteljében lévő Trouble hangulat, amit mindig ő teremtett meg véleményem szerint (persze azért a külön utakat választott gitáros páros sem utolsó). A The Endless Road Turns Dark végre méltó dalokat tartalmaz tehát egy ilyen kaliberű bandához. Elegánsan egyszerű, mégis sötét tételek születtek saját keretein belül változatos formában, amelyek sorát rögtön a címadó nyitja meg azonnal kedvenccé válva.



    A gyorsabb és jóval rövidebb Ravenswood az űrbe repít tovább minket álmodozó refrénjével, hard rockos hangulatával, ami időnként a Led Zeppelin távoli emlékét is megidézte bennem, de szintén rájuk tudtam asszociálni a Breathing Underwater esetében is. Ez a dal olyan, mintha Robert Plant ugrott volna be egy felvétel erejéig Ozzy helyére a Master Of Reality idején. A The Longing messze nem tudott meglepetést okozni, ám ennek egyetlen oka az, hogy a 2016-os The Skull EP-n már szerepelt és azóta gyakorlatilag milliószor lement már és nem is változtattak semmit ezen a remek tételen. Fantasztikus melankólia, nyers Sabbath és garantált bólogatás az egész.


 
    A folytatásban is nagyon jó dalokat kapunk, elkacsintunk a heavy metal felé és további hangulatos lassulásokban sincs hiány. Az pedig mindenképp tiszteletre méltó, hogy ennyi év tapasztalat után is ragaszkodnak a hagyományokhoz, de nem szolgai módon, hanem rendkívül ízlésesen előadva azt. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy Wagner nem csak a doom metal múltjának, hanem jelenének is megbízható iparosa, akinek ez a lemeze sem maradhat ki 2018 legjobb klasszikus fémzenéi közül.