Nem szándékozom hosszú álmatlan éjszakákat és kétségek közt való kínkeserves gyötrődést adni egyetlen olvasónak sem, így rögtön a cikk elején meghatározom a Puerto Rico városából származó DoomLord zenekar műfaját: ez pedig a doom metal. Most, hogy mindenki a homlokához csapott, folytatom az információk zúdítását: ez a csapat már nem létezik, mivel rövid, öt éves pályafutása után 2016-ban földbe is állt. Azrét gondoltam írni róluk, mert ez egy egészen sajnálatos tény azt figyelembe véve, hogy milyen korrekt bemutatkozással álltak elő 2014-ben a most tárgyalt, Black Testament lemezzel.
Túl sok különlegességet persze a műfaj okán nem lehet párosítani a bandával, viszont az ajánlott kategóriát bőven kimeríti. Az öt fős társaság alaposan kitanulta mesterségét, végighallgatott minden kötelező jellegű albumot ebben a témakörben, az kétségtelen. Elkötelezettségüket pedig misem mutathatja jobban, mint az, hogy az egyetlen feldolgozást tartalmazó kiadvány bizony egy órás játékidő fölé nyúlik és mindeközben jókat csámcsoghatunk a 7-8 perces tételek többnyire nagyon eltalált riffjein és témáin. Erénye egyben a gyengéje is ennek a lemeznek, mivel a dalszerkezetek nem mindig követelik meg ezt a hosszúságot és érződik rajta, hogy csak azért hosszú, mert így gondolták „doomosabbnak”. A másik, jellemzően sarkallatos pontja szokás szerint a produkciónak az ének, ami a DoomLord esetében nagyon hullámzóra sikeredett. Dark Nerudas karcos, mocskot sugárzó hangja remekül működik egyes tételekben, ahol adnak némi füstös hangulatot a daloknak, viszont a klasszikus heavy metal megjelenésekor gyakorlatilag erőltetetté válik. Egyértlelmű másodvonala ellenére nagyon szórakoztató tud lenni például a nyitó Death Penalty esetében, viszont a jóval gyorsabb They Must Die alatt már csak a refrének környékén tudott meggyőzni.
Jóval jövedelmezőbb is lehet számukra névze, ha a Kevin Rosado, Pedro Canelaria gitáros párost tolom előtérbe, mert ők kijárták szépen a Iommi iskolát, majd a Candlemass fakultáción is részt vettek becsülettel. Ők mozgatják a szálakat a majd 10 perces Wedding Of The Deadben is, ami mellé Nerudas többnyire asszisztál. Egészen jó dalírás is jellemzi eszt a tételt a remek súllyal odapakoló riffek és szólók mellett, ha egy fokkal erősebb lenne a vokál, akkor bizony valódi himnuszról beszélhetnénk. Itt kap először komolyabb szerepet a billentyű is, ami legtöbbször a háttérben munkálkodik.
A finoman lépegető, de erőteljes Evil Rises Again végre felér a nyitás nagyságához. Furcsa módon a Dio nevével felvértezett Black Sabbath jutott róla eszembe, sőt, a mester szóló anyagainak is megidézte néhány pillanatát, bár egyértelmű, hogy az ének azért itt sem áll azon a színvonalon. Mivel a kedvenc filmjeim listáján előkelő helyet foglal el az eredeti Evil Dead, így gyorsan szívembe zártam az Ánimam Possessionem című dalt, ami az ominózus magnószalag hangjaival kezdődik. Itt még Nerudas is egész elfogadhatóan tevékenykedik, az epikusságot erősítő kórus pedig nagyon hangulatos. Igazi démonvadászoknak való csemege ez, a kiadvány egyik legjobban megírt dala ívvel és változatossággal.
Sajnos azonban itt nem húzták be a kéziféket a srácok és haladtak tovább a hosszú szerzeményekkel. Ilyen például a Faceless God, ahol ismét kiütközik a gyenge ének az egyébként remek doom alapok mellett. Rossz azt hallani, hogy egy slágergyanús tételt hogyan tud a középszerűségbe taszítani a nem megfelelő vokál. Bár Nerudas küllemre igazi stílushoz illő frontember, szerintem az ő teljesítménye az, ami leginkább elkezdhette már itt ásni a DoomLord sírját. Képes működni, funkcionálni több helyen is, ugyanakkor nem tud teljes egészében illeszkedni a zenéhez. Ahol nem akar túl sokat, mint a nyitó dalban, ott pedig kifejezetten egyedinek, jónak mondható. Az is érdekes, hogy az egyetlen korábban megjelent split anyagukon mintha meggyőzőbben énekelt volna a spanyol nyelv ellenére is…
De hallgassátok csak meg a címadó őserőt árasztó témáit! Mi lehetett volna ezekből a srácokból egy kiváló dalnok mellett! Gyakorlatilag a Below, Evangelist kettős mellett ők lehettek volna a következő Candlemass trónkövetelők.
Az album végére kapunk még egy tökéletesen kivitelezett Embryo/Chilren Of The Grave másolatot az angol mesterektől, ami a gitárosoknak újfent mennybemenetel, a vokálnak köszönhetően nekünk meg pokoljárás. Aki nem szereti Ozzyt, ezek után könnyedén megszeretheti a két dal összehasonlításával…
Mit kezdett ezek után a létezésével a DoomLord? A válasz nagyon egyszerű: minden gyengeségét (klasszikus heavy metal vonal, vokál) felerősítve, többszörös mennyiségben felpakolta egy teljesen spanyol nyelvű anyagra La Rebelión De Lucifer cím alatt. A riffek gyengébbek lettek, az énekhez kapcsolódott még némi modorosság is a biztonság kedvéért. A végeredmény az lett, hogy saját youtube csatornájukra is csak két dalt tettek fel erről a csodáról, míg a Black Testament több dala elérhető. Igazi kihagyott ziccer tehát a zenekar, ahol érthetetlen módon nem sikerült helyükre tenni a dolgokat. Ugyanakkor a debütálásukat időnként szívesen hallgatom, legfőképp a nyitó dal és a Gonosz halott zenébe foglalása miatt…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A mindennapi DOOMunkat add meg nékünk! Ámen