A nagyatádi Veil of Sin (mellesleg egy Amorphis dal címe) 2003-ban alakult, rengeteg tagcsere után 2005-ben végre megtalálták a végleges legénységet és idén pedig felvették a debüt kislemezük a soproni M. D. stúdióban. Bár szerzői kiadásról van szó, ennek ellenére a hangzás és a külsőségek is maximálisan minőségi munkát takarnak, de nem is szaporítanám a szót, lássuk mit kapunk a közel 20 perces anyagon!


A Veil of Sin a gothic és a romantikus és sötét black metal ügyes keveréke, mely kellően mély és változatos, ahhoz hogy ha valami igazán újat nem is, de a szokásos kliséken túli birodalomba kalauzol el a hat fős társaság. Adrienn hangja és tónusai erősen a korai Theatre of Tragedy keserű és fénylő fiolájából csepegteti halálos szépségű méregre emlékeztetnek, amolyan Liv Kristine féle képen, bár talán egy kicsit még operásabb a végeredmény. A zene ezt leszámítva olyan csapatok hatásait hordozza magán, mint a Celestial Season, My Dying Bride, Emperor, Godgory, Orphanage, korai Paradise Lost és az Ancient. Remegő kiskanalunkba öntenek némi erősen fekete fém ízt, melyet a romantikus semmibe hullást füstszűrőjén keresztül szívhatunk fel a delírium végső állomására igyekezvén, ennek ellenére alapvetően egyszerű és könnyen befogadható muzsika fogad, aminek természetesen meg is van a maga varázsa. Hogy idehaza mire van lehetőségük és esélyük, ezt nehéz megmondani, mindenesetre minőségi produkció, mely inkább a nemzetközi scenében esélyes a befogadásra, mint itthon. A dalok kidolgozottak és logikusan burjánzanak egymásba, ám egy kicsit túlságosan is könnyen kiismerhetőek, bár ha a cél csak a gothic metal sötét és borongós-életunt kivitelezése – akkor maradéktalanul teljesítette minden követelményt, s nem kell tovább lépni – ha viszont még többet szeretnének megmutatni magukból (s én azon a véleményen vagyok, hogy érdemes lenne), akkor nem ártana igazán súlyos részeket belecsempészni a majd elkészülő új tételekbe, amiben csak hörgés és károgás (Sámoczi Dávid) és a durva alapok dominálnának, majd a tetőponttól megindul Adrienn csodálatos hangja, és így szépen ellehet játszogatni (avagy beindul az ördögi kerék, s a finoman szeletelő mészárszék, mely csendes és fénylő, mégis gyilkos és csontighatoló), illetve nem hiszem hogy mindenhol ekkora teret kéne adni a billentyűknek (Homoki Támas), akadnak helyek, ahol teljesen feleslegesek, hiszen a riffek lüktetése masszív és dallamos alapot ad, viszont igazán monumentális dallamokat sehol sem szolgál az "atmoszféra építő gépezet". Ezekre jó lenne oda figyelni, amúgy kapunk pár szép szólót és még szaggató gitárokat illetve némi folk jellegű tónust is, avagy az a fajta patetikus és önmagából fakadóan empirikus black metal, amiben a gothic és operás-színházias kellékek kerekednek felül, a díszlet véres, a gyertyák lángja pislákoló, avagy egyszerre jelenik meg a színpad alatt a Pokol fortyogó üstje és a barokk függönyök felett a Menny éteri fénye. A szövegek a műfajnak megfelelően keserű és halott dolgokról szólnak – kellően mélyek és művésziek, oly annyira hogy a Satan´s Litanies (A Sátán litániája) egyenesen Charles Baudelaire-től kölcsönözték - erre utal árnyaltan az EP címe is, arra a kereszténység Isten-Sátán - hit - remény - létezés determinált dilemmára és korra, ami a középső világ, az emberek lakhelye volt a déli germán és a skandináv mitológiákban… A már említett korrekt hangzás mellé igényes külsőségek társulnak, melyről nekem egyértelműen Tim Burton renezte Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow) bizarr fejetlen lovas - Poe predikálta világot jutatta eszembe, s a Veil of Sin zenéje is ilyen szegmenseken alapul; művészet, mélység, halál, fájdalom, sötétség és haldokló gyönyör…


Elsősorban azoknak adhat sokat, akik vevők a korai Theatre of Tragedy dolgaira és nem zavarja őket hogy a doomos lassan cammogó death metal helyett progresszív elemekkel tarkított atmoszférikus black metalt kapnak… Vulnerant omnes, ultima necat… …/ Minden óra sebet ejt, az utolsó megöl /…

Megosztás