Ideát a legtöbben még ma is csak legyintenek, ha az amerikai black metal színtér kerül szóba, azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a skandináv bandákból lassan elfolyik a nyersesség, kiég a bárdolatlan brutalitás, miközben a tengerentúli scene komoly fegyverténnyé forrja ki magát. Elég csak a következőket megemlítenem: Weakling, Xasthur, Leviathan, Wolwes In The Throne Room, Havohej, Cult Of Daath stb., akik időközben azért letettek már valamit az asztalra. Vagy mondhatnám jelenünk egyik legismertebb amcsi feketefém-exportját, a chicagói Nachtmystium-ot is, akik ma már fennen hangoztatják, hogy nem játszanak black metalt, holott úgy indultak anno 2000-ben.



A négy éve megjelent második nagylemezük, a Demise (az azt megelőző nem kevés demót, kislemezt, koncertfelvételt, splitet és a bemutatkozó Reign of the Malicious-t sajnos nem hallottam) nyers, metsző hangzású black metalt rejtett a (norvég) másodvonal nyomán, nem volt egy kiugróan jó anyag, de csapnivalóan rossznak sem nevezhető, az átlagból csak pillanatok erejéig emelkedett ki. A Nachtmystium aztán az Eulogy IV kislemezzel kezdett igazán rátalálni saját útjára, mely anyag az addig is meglévő Darkthrone, Burzum alapok mellett a (hangzásban is a) ’80-as éveket idéző thrash és punk zenékből, s a frontember Blake Judd sokat hangoztatott kedvencének, a Pink Floyd-nak a munkásságából is merített, s egy a hatásait remekül hasznosító, kiválóan megírt dalokkal rendelkező lemezt tisztelhetünk képében, egyszerűségükben is emlékezetes dallamokkal. Az anyagot még ma is sokszor felteszem otthon, s bár vannak különbejáratú kedvenceim rajt, mégis egyben esik jól hallgatni. A soron következő harmadik nagylemez, az Instinct Decay ugyanezt a vonalat vitte tovább egy kevésbé „slágeres”, komorabb, de továbbra is minőségi formában, hasonlóan mágikus hangzással. A friss mű, a sok helyütt máris sell-outként megbélyegzett Assassins: Black Meddle Part I viszont meglepetés zeneileg, még úgy is, hogy megvoltak az előzményei, és tulajdonképp logikus lépésként is elkönyvelhető.

Arról van szó, s ezt majd’ minden, a bandáról szóló cikkből, interjúból tudhatja már az is, aki életében nem hallott még egy Nachtmystium anyagot sem, hogy jócskán felerősödött a Pink Floyd (és a Black Sabbath) hatása, mégpedig a black metalos él kárára. Kezdve azzal, hogy a hangzás sokkal szellősebb, maibb (és modernebb) lett, amivel pont a nevükként szereplő szóösszetétel második felét ölték ki az anyagból – félreértés ne essék, nem ragaszkodom a kásás megszólaláshoz, de az említett anyagok soundja olyan speciális hangulatot árasztott, ami nekem most hiányzik. Ez a szélfúvással, zakatoló ősrockos riffekkel vegyített One of These Nights után berobbanó Assassins gyors tempóinál rögtön szembeötlik. A gitár ugyan egy jellegzetesen Nachtmystium-os, fogós harmóniát hoz, de a hangzás miatt a dobokban kevés az erő, s a felbukkanó kocsmai ének sem javít túl sokat az összképen, így csak a középtájt beérkező elszállós, megfoghatatlanul örvénylő furcsa dallamok mentik meg a dalt attól, hogy csalódásként könyveljük el. A Ghosts of Grace nagyon fogós gitártémával nyit, ami végig az alapot képezi, de az ének itt sem érces károgás, hanem egy rekedtebb, erőltetett kiabálás-, acsarkodás-szerűség. Ennek ellenére van hangulata a számnak, jól megírt darab, könnyen befogadható. A Nachtmystium továbbra sem játszik komplexnek mondható zenét, inkább az érdekes hangzatok, akkordok dominálnak, s a hangulatkeltő kísérletek. Utóbbira példa a zongorás, sejtelmes Away From Light, melyben igazából semmi sem történik, rengeteg helyen hallhattunk ilyent, s az atmoszférán sem dob jelentősen. A lemez többszöri végighallgatása után ma már egyszerűen csak átléptetem. A Your True Enemy-ről ugyanazok mondhatók el pozitívum és negatívum (sound, ének) oldalon, mint a Ghosts of Grace-ről, a különbséget egy feelinges szóló jelenti csak. A Code Negative lebegős-elszállós darab egyszerű dallamokkal, sok-sok suttogással, ’70-es éveket idéző (space-es) megoldásokkal, s bár a középtempós Omnivore már újfent tartalmaz harapósabb témákat, ott is domináns szerephez jut a session-zenész Sanford Parker Moog-szintije, s a pszichedelikus hangulat. A három részre osztott Seasick az album zárótétele; egy szaxofonnal, s szinte már latinos témákkal díszített kompozíció, melyben mintha mindenütt a látóhatárig csak a nyugodt, békés víztükör venne körül, mialatt a nap vörösbe váltva épp lenyugszik a horizont peremén, átadva helyét az éjszakának, s a sötétséggel beköszönő magánynak és félelemnek. Itt már nagyon messze merészkednek a black metaltól, sokkal inkább (ismét csak) a '70-es évek zenekarainak nagy ívű, terjengős, építkezős dal-monstrumaihoz lehet hasonlítani egy modernebb, de sajnos kevésbé innovatív formában.

Sokszínű és érdekes lemez tehát az Assassins, viszont nem tökéletes; hibaként fel lehet róni, hogy nem érezni azt a koherenciát és egységességet, mint az Instinct Decay-en, vagy az Eulogy-n, nem egységes a dalok színvonala, becsúszott pár töltelék is, így valószínűleg nem is lesz kedvenc. Valamint Tony Laureano (Nile, Angelcorpse, Malevolent Creation, God Dethroned, Dimmu Borgir, Brujeria) dobos képességeit is jobban ki lehetett volna használni, egy szerteágazóbb, agyasabb játék sokat lendíthetett volna a produkción.