Egy vallomással kezdem. Régen vártam már lemezt ennyire! Ennek több oka is van, s az, hogy a csapatot elég régóta személyesen ismerem nem is a fő ok. Inkább az, hogy az első lemezükkel (Rust - 2005) nagy hatást gyakoroltak rám. S azt az albumot azóta is kedvencként tartom számon. Akkor ott nagyon ráéreztek valamire, ami az én ízlésemmel is találkozott.
Hiszen mekkora nóták voltak ott: Drive, Calcyoulator, Leaving Chicago vagy a Mercy On My Soul!
Nos, mikor végre megérkezett a Kings and Slaves (a posta titkos berkeiben az első küldemény el is veszett) izgalommal kezdtem hallgatni. Sajna, egyben nem nagyon sikerül végigpörgetni a teljes anyagot az első néhány hallgatáskor, s lehet, hogy ez okozta, hogy nem taglózott le a tizenegy dal.
Aztán persze, kaptak még időt, s meg is hálálta a lemez.
A tagság formálódásával, mondhatni a csapat teljessé válásával változott némiképp a zene is. Kicsit súlyosabb lett a kép, úgy érzem. Természetesen itt is találunk nagy nótákat.

Ha igazán kedvencet kellene megjelölnöm az albumról, gonban lennék és az az igazság, hogy egyetlen dalt nem is tudnék kiemelni. Egészében nagyszerű a Kings and Slaves, de úgy, hogy az egyes dalok is megállják a helyüket. Nálam leginkább a High Heel Shoes/Welcome To Cumania/Sunset Above The Plain hármas a kedvenc.
A HHS, mert kissé szokatlanul "gyors", a  Welcome To Cumania-t meg alig várom, hogy együtt üvöltsük a koncerten, akkora refrénje van:
Valószínű a közös kun gyökereink miatt is kedvenc a nóta, meg hát érezni benne a Kyuss-t is, ami további pozitívum. Erre készült a klip is, amit hamarosan élvezhetünk.
A Sunset meg kettéosztja a lemezt, nyugis kis akusztikus gitár, némi ütős kísérettel. Ez utóbbi Kutrás Csaba (Kontrollzé) nevéhez fűződik. Egyből a Floodgate lemeze ugrott be. Ott is hasonlóképp a lemez közepére került a Whole c. szintén akusztikus dal. A hasonlóság mondjuk ebben ki is merül, teszem hozzá gyorsan, mielőtt bárkiben a plágium gyanúja merülne fel. Pont kell ide egy kis nyugi, hogy aztán újra felgyorsuljunk, na nem nagyon, csak amennyire a stílus megköveteli.

Végigmehetnénk még a dalokon, hisz mindbe sikerült emlékezetes refrént, (néha akár szokatlan) dallamokat, hangszeres megoldásokat csempészni. Ilyen a boogie-s Judgement Day, a Pax Vobis a végén azzal az elszállós résszel, ami mintegy felvezeti a lemezt záró hasonló felfogású Bottom Line-t.


A dalszövegekről meg szintén csak jókat tudok mondani. Általában nem vagyok egy nagyon szövegkönyv böngészős típus, de Cselényi Csabi szövegeit végigbújtam, s igencsak kedvemre valók voltak. Az énekdallamai pedig kiforrottak. Természetesen amennyire a stílus keretei engedik változatos is. A vokáloknál Marsi Illés (Maximus, Papa Blues Band) segített.

A hangzással részemről maradéktalanul elégedett vagyok, szépen hallani mindenkit, ez a részben a Denevérben készült felvételeknek köszönhetően nem is annyira meglepő.
És itt jegyezném meg, hogy ráadásul milyen jó témákat játszanak! A tagok - főként az újabbak: a gitáros Ács Sanyi és Papp Sanyi basszer (mindketten a Dying Wish tagjai is) illetve a dobos Fazekas Pali (Vale of Tears is) zenei előélete alapján nem is hittem volna, hogy ez a stílus is ennyire a sajátjuk. Le a kalappal!

A borítót a Cselényi/Mulicz páros tervei alapján Havancsák Gyula készítette, s ez garancia is a minőségre.

Ez kérem mestermunka a javából, de nyugodtan vádoljatok elfogultsággal!

Megosztás