Vicolo Inferno
Hourglass (2013)
Mottó:
Attól még, mert kocka, lehet gömbölyű, nem? De!

A hihetetlen aktív kiadó még nyáron küldte szerkesztőségünkbe a négy tagot számláló imolai brigád bemutatkozó lemezét („amihez ezúton is gratulálok!” – Elvira a Munkaügyekből), ám sajnos csak most tudok időt fordítani a róla alkotott gondolatménesem megzabolázására (amiért ezennel elnézést is kérek - én).

10 éves zenekar, két tagcserével hard rockot játszik. Röviden ezt lehetne mondani róluk.

Megmondom őszintén, amikor kezembe került a Hourglass nagyon megörültem neki. Tetszett a borító (na jó, még mindig szívesen nézegetem). Annyi mindent mögé tudtam képzelni; a naív boldogságtól kezdve egészen a mély gyászig mindent, hogy sokáig nem is mertem meghallgatni a rajta lévő muzsikát. Inkább elkezdtem nyomozni, hogy mit rejthet a szokatlan zenekarnév. Gondoltam, valamelyik tag imbecil művészneve lehet, vagy valamelyik olasz sportkocsi sivatagba tervezett változata, de hamar megtaláltam a választ, így sokáig nem tudtam nevetgélni az egyre őrültebb ötleteimen. A válasz viszont olyannyira meglepett, hogy még jobban kezdtem szeretni a lemezt, holott még egy violinkulcsot sem hallottam belőle (hö?). Imola történelmi belvárosának egyik ma is létező utcája a Via Inferno, melynek keskenyebb része a Vicolo, azaz sikátor, átjáró. E kis utcarész 1504-ben véres családi viszály színhelye volt, ami két nemesi klán között azért fajult öldöklésbe, mert semelyik oldal sem szerette volna, ha az egyikük fiatal férfiúja nőül veszi a másikuk leánykáját. Ismerős a történet? Nem? Akkor segítségül annyit mondhatok, hogy ha Cseh Tamás Műcsarnok lemezén kutakodik, olyan nagyot lendülhet a nyomozása, hogy akár egy négyhetes vak vízi hulla segítsége nélkül is leeshet a tantusz.
A hard rock szerintem a metalban az a stílusirányzat, amelyikre a leginkább igaz, hogy amennyire könnyű csinálni, annyira nehéz. Egyszerű, hiszen egyféle dalszerkezettel évtizedekig elélhet az ember, a szövegeket sem kell értelmileg többsávosítani, még csak kimagaslóan sem kell hozzá bánni a kiválasztott hangszerünkön – amiből ráadásul háromféle is bőven elég. És éppen e puritánság miatt nehéz JÓL játszani ebben a műfajban! Kell ugyanis hozzá legalább akkora dallamérzék, mint a Harley Davidson kormányának fesztáva; annyi hitelesség, hogy a dalok hallatára minden hatótávon belüli áldozat azonnal farmert rántson és tépjen rajta egyet; valamint annyi egyediség, hogy a siketek intézetében fényhangszerrel előadva is mindenki azonnal tudja az előadó nevét.
Ez kérem az igazi kihívás!

Bevallom, ha - hú, mennyi hónappal ezelőtt betűköntösbe tekerem e lemezről formált véleményemet, akkor bizony kilógott volna belőle a sejhaja, de így, hogy volt ideje belém férkőznie már nem kell attól félnie, hogy megfázik majd a különösen meleg Pannon-télben. No nem, mintha csak a Hourglasst hallgattam volna karácsonyig, de több esélyt kapott, mint az átlag. Meg is hálálta!
Először csak a Tombstone spagettiveszternje és a Stonering gitárszólója (mennyire okos futam már!) vésett mély emlékbarázdát a több ezer dalos emlékkönyvembe, aztán szépen lassan, ha nem is túl határozott léptekkel, de legalább hiánytalanul felzárkóztak hozzá a többiek is. Szívesen időztem a 80-as évek glam folyamában csakúgy, mint a modernkori fesztiválrock gyorsan kavargó csermelyében. A gitárszólókban elrejtett finom nyektetésektől az alattomosan fúvócsövezős vokálokig mindenben találtam értéket. Még Igor Piattesi énekes hangjában is, aminek tartománya csupán annyira széles, mint a libák által kitoppogott ösvény a tóhoz. (Pedig szerintem tudna ő, csak nem akar. Minek, ha ez is elég.)
Olyan móka a Vicolo Inferno hallgatása, mint a kirakósozás. Minden egyes kis darabkát meg kell tüzetesen szemlélnünk ahhoz, hogy a végén értelmes képet kapjunk, amit aztán már nem is nézegetünk oly sokáig. Így vagyok e lemezzel is, minden dalának részletét szívesen forgatom behunyt szemeim előtt, ugyanakkor a végösszeg mégis csak egy sokadik hard rock albumocska. Igen, ezennel el is árultam, hogy mi miatt nem lett kövérebb a pontszám. Nem a hóemberépítés tragikus hiánya késztetett két gömböcöt egymás tetejére rakni pontozáskor, hanem az a bizonyos egyediség-faktor felnagyítása hiányzik még a teljes boldogsághoz. Meg különben is, Bon Jovi volt már sztár.


Vicolo_Inferno_Hourglass_2013
Kiadó:
Stílus:
hard rock
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Hardesia
2.Hourglass
3.Tombstone
4.Dangerous Dreams
5.In Your Red
6.Cold Moon
7.Hangin' on the Blade
8.Stonering
9.Earthquake
10.Lipstick (Bonus Track)
Írta:
bahon
2013. december 29., vasárnap, 22:10
Facebook:
Koncertek
The Necrobreed Alliance Tour 2017
április 24., 19:00,
Dürer Kert - Room 041
Coming Home Tour 2017 - Part II.
április 25.,
Barba Negra
Confessions Tour 2017
április 30.,
Kvlt
Head Job European Tour 2017
május 7.,
Dürer Kert
Lacuna Coil, Infected Rain
május 7.,
A38 Hajó
Darkened Nocturn Slaughtercult
május 13.,
Supersonic - Blue Hell
Bornholm, Nothgard
május 20.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.01 seconds to render