Rituals (2016)
    Nagyon meglepődtem, amikor azt vettem észre, hogy az oldalunkon gyakorlatilag még egyetlen kritikai írás sem született a görög Rotting Christ munkásságáról, miközben egy közel 30 éve tevékenykedő zenekarról van szó. Rendszeresen szerepelnek hangpróbákon, milliónyi hír született már róluk, de érdemi írás egy sem. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de a kollégák vakmerőségét ismerve nem hinném, hogy a zenekar folyamatos változása, fejlődése lenne az, ami visszatartott minket. Akik kedvelik a black metalt, valamely lemezével már biztosan összefutottak a 4 fős társaságnak, mindenkinek megvan a kedvenc korszaka, kedvenc lemeze tőlük. Jómagam a kétezres évek elején futottam bele a Sanctus Diavolos című, akkorra már nyolcadik nagylemezükbe és annyira megtetszett, hogy egészen a kezdetekig pótolgattam velük kapcsolatos lemaradásomat és azóta is minden lemezükkel megismerkedem, hol nagyobb lelkesedéssel, hol mérsékeltebb érzelmekkel. Tény és való, hogy a black metal, a gótikus irányzat, a modernebb hangzás mind-mind jól áll a zenekarnak és valahogy véglegesen egyikkel sem szakítanak, így inkább bővül a zenekar repertoárja, mintsem véglegesen átalakul. Persze, aki csak másolt kazettán, ropogós hangzással és pandafestékkel tudja elképzelni a black metalt, azok már régóta lenézően legyintenek egy-egy új kiadásra, pedig a zenekar produkciójának gyökerében a mágia és varázslat mind a mai napig megkerülhetetlen szerepet kap és ebből táplálkozik. Persze ez már egy jól kitalált, kidolgozott világ, amit a zenekar bemutat, nincsenek zsigeri megoldások, mindent ural a rutin és a profizmus, vendégzenészek, kórusok segítenek mindenben, a hangzás kifogásolhatatlan és a hangszerek is a zenekarnál megszokott minimalista megoldásokkal kényeztetik a nagyérdeműt.
    Ugyan hivatalosan 12-én jön a Rituals címre keresztelt lemez, a zenekar idő közben dalonként kicsepegtetett róla mindent, mostanra pedig digitális formában az egész anyag meghallgatható és pár napja már ízlelgetem ezt az új kiadványt. A Rotting Christ most is másabb, mint az előző, Kata Ton Daimona Eaytoy lemezen, tovább mentek a kórusok és effektek használatával, már-már színpadias előadássá változtatva zenéjüket, ami így egy koromsötét musicalnek is beillene. A zenekart működtető testvérpárt, Themis Tolist és Sakis Tolist most George Emmanuel segítette ki gitáron az általam nemrég egekig magasztalt Lucifer’s Childből, akik egyértelműen támaszkodnak Tolisék életművére, csak sokkal "blackesebben", basszussal pedig a némileg ismeretlenebb Vagelis Karzis végzett remek munkát.
    Mit kapunk tehát a Ritualstól? Pontosan azt, amit az album címe sejtet, egy közel 50 perces ősi rituálét annak minden színpadias kellékével, ahogy azt kissé másabb stílusban, de megszokhattunk például a Ghost esetében. A fizikai formában megjelenő lemezen lesz egy Lok'tar Ogar című bónusz dal is, amit feltüntettem a dallistán, de erről még nem tudok nyilatkozni. Szövegvilágában a zenekar maradt a jól bevált receptúránál, témáikat a görög mitológiából merítik, de a sátánizmus sem tűnt el maradéktalanul. A szövegek nagy része görög és latin nyelven szólal meg, ami sokat tesz az atmoszféra és misztikusság fenntartásához. Tempóban is a megszokott változatosságot kapjuk, így a nyitó In Nomine Dei Nostri gyilkos kalapálásába szintén belefért a lassulás, amivel lendületet veszítünk, energiát azonban egy cseppet sem. A grandiózus kép, ami kirajzolódik előttünk az emelkedett hangulatú gitártémáknak, kórusoknak köszönhetően a Ze Nigmarban folytatódik. Ez a dal egy igazi epikus hangulatbomba, doomos tempójával gyorsan megszerettem már akkor, amikor kiszivárogtatták. A harmadik tétel a szintén korábban meghallgatható Elthe Kyrie, ami olyan löket, ami miatt rögtön a személyes favoritommá vált, főleg Konstantis Mpistolis és Giorgos Nikas dudajátékának köszönhetően, ezek egyébként később is fel-fel tűnnek majd a lemezen. A dalt Danai Katsameni kisasszony sikolyai és kiáltásai szintén színesítik, így a zenekartól megszokott, már-már gépies jellegű megoldások cseppet sem tűnnek egysíkúnak.


    Ennek ellenére a lemez közepére sikerült beszúrni két szerzeményt, amivel már nehezebben tudtam mit kezdeni, a Les Litanies De Satan egyszerűen unalmas, az Apage Satanas pedig olyan, mintha a lemez második felének intrójaként szolgálna. Szerencsére a Tou Thanatou ismételten felvette a fonalat, gregoriános énektémáival és a dudával nagyon kellemes dallá változik, ráadásul a darálás sem marad el belőle a remek gitártémák, szólók mellett. A lemez leghosszabb dala követi, ami ugyan érdekes szerzemény, de a For A Voice Like Thunder elnyújtott kezdését kissé unalmasnak, indokolatlannak találtam. A doomos tempójú szerzeményben Nick Holmes vendégeskedik egyébként a Paradise Lostból és újabban a Bloodbathból. A súlyos riffekkel operáló Konx om Pax ismét telitalálat, a már említett Lucifer’s Child bemutatkozó anyagán voltak hasonló megoldások, bármely hangjától szűz lányok milliói menekülnek el otthonukból, hogy elbújdossanak a feláldozás elől. Szintén fájó pont a kiadvánnyal kapcsolatban, hogy a Devadevam c. tétel csak 5 perces. Komolyan, Kathir Aryaputra vendégénekes kántálását ennél jóval többet is el tudtam volna hallgatni. Ahogy a lemez nagy része, egyszerű és varázslatos. Egy bizonyos dal erősségének köszönhetően kevés görög zenekar van, akik ne éreznék úgy, hogy nem kell hozzányúlniuk és saját ízlésükre formálniuk, ez pedig az Aphrodite's Child klasszikusa, a The Four Horsemen. A Rotting Christ is elérkezettnek látta az időt saját víziójának, így ez a dal zárja le a lemezt. Nem rossz feldolgozás, az tény, de nem is olyan régen kaptunk belőle egy Griftegard féle verziót, úgy hogy annyira már nem kötött le, meg amúgy is, Vangelis és Demis Roussos progresszív rock lemeze utánozhatatlan.
    A zenekar belőtte magát sok-sok évvel ezelőtt a 8-9 pontos lemezek skálájára és onnan nem hajlandó elmozdulni szerencsére lefelé, sajnálatos módon felfelé sem. Egy Rotting Christ lemez gyakorlatilag garanciális produkciót rejt, amit valaki vagy befogad, vagy nem, annak ellenére, hogy valóban egyedi amit évek, évtizedek óta művelnek a Tolis tesók. Személy szerint a Theogonia c. lemezük volt eddig az egyetlen, ami maradéktalanul megvett magának, de a Rituals sem okozott csalódást és bátran odatehetjük a gyűjteményünk mellé.
Rotting_Christ_Rituals_2016
Kiadó:
Stílus:
extrém metal, black metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.In Nomine Dei Nostri
2.Ze Nigmar
3.Elthe Kyrie
4.Les Litanies De Satan (Les Fleurs Du Mal)
5.Apage Satana
6.Tou Thanatou
7.For A Voice Like Thunder
8.Konx Om Pax
9.Devadevam
10.The Four Horsemen
11.Lok'tar Ogar (bonus track)
Írta:
boymester
2016. február 7., vasárnap, 14:55
Facebook:
Necron 2016. február 8., hétfő, 18:56
Necron
Csatlakozott:
2011. november 4.
Hozzászólások: 298
Helló!

Köszi a cikket!
Engem mindig elkerült ez a banda, mert nem igazán szimpatikus a enekar sátánista ars poeticaája (ez a nagy bajom az általam, igen kedvelt Behemoth-al is). Tehát a zenekar edigi munkássága nekem kimaradt.

Viszont el kell ismernem, hogy ez az album levett a lábamról. Iszonyat jó, hangulatosak a kórusok, kántálások, a zene is kellemes, élvezhető (nem az a fajta kása, amitől 5 perc után megfájdul a fejem).

Tény, hogy az album közepe valóban laposabb. Az "agape tou"c dal, valóban nme passzol az album közepére, de ettől eltekintve, valóban egy nagyon jó lemez.
Koncertek
European Pilgrimage Tour Part III.
január 22.,
A38 Hajó
Gods Of Violence Tour
január 26., 18:00,
Barba Negra
British Punk Invasion
február 2., 17:00,
Barba Negra
Downfall of Gaia, Hamferđ
február 9.,
Kvlt
Fight the Plague 2018
február 18.,
Dürer Kert
Machine Messiah Tour 2018
február 25., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.061 seconds to render