Machine Messiah (2017)

 

Jövőre lesz 20 éve, hogy a jól megtermett "Derrick felügyelő” áll a Sepultura mikrofonja mögött, sokan mégis a mai napig visszasírják Max Cavalera-t. Az ős-fanok persze leginkább az első 4 lemezt, azok közül is a Beneath the Remains, illetve Arise párost favorizálják, a Chaos A.D. már kevésbé talált be náluk, a Roots meg aztán pláne nem. Ettől függetlenül úgy érzem Green mégsem kapta meg azt az esélyt, amit megérdemelt volna. A régi tábor nem igazán fogadta el őt, inkább titkon egy mielőbbi reunion-ban reménykedtek.
Jómagam sosem voltam Sepu rajongó, de ismerem a munkásságukat, a vízválasztónak számító Chaos A.D. albumukat pedig egy fontos alkotásnak tartom. Gyakorlatilag onnantól kezdve beszélhetünk tribal, azaz "törzsi-metalról”. Mely stílus a Roots-on teljesedett ki leginkább, inspirációt adva megannyi feltörekvő bandának. Elég csak az Ektomorf-ra gondolni.

Mindenesetre Max kiválása után ő a Soulfly égisze alatt folytatta a "gyökereken” megkezdett utat, Andreas Kisser-ék viszont elkezdtek kísérletezni. Mind zenei, mind vokális téren. Ez utóbbit amiatt tudták végrehajtani, mert Derrick Green egy többdimenziós énekes. Megy neki az extrém vokalizálás is (bár sokan nem tartják túl izmosnak a hangját), és a szó szerinti éneklés (tiszta/dallamos) sem áll távol tőle. Na nem egy hangszálakrobata, de képes fogós dallamokra, orgánuma pedig jólesően füstös, légies.

Megjelenésük idején csupán elmegy kategóriába soroltam az Against, Nation, Roorback hármast, és a Dante XXI, ill. A-Lex korongok kezdtek arról meggyőzni, hogy ismét magukra találtak a srácok. Most, hogy újrahallgattam a diszkográfiát, revideálnom kell korábbi megállapításaimat. Már azok a lemezek is rendben voltak, sőt!
Per pillanat inkább a Kairos-t és a 2013-as, baromi hosszú című anyagukat érzem kevésbé sikerültnek. A The Mediator… zeneileg mondjuk combos, viszont érthetetlen módon a háttérbe keverték Green-t, ráadásul szinte végig valami effekt van a hangjára pakolva.

Szerencsére a két hete megjelent friss korongon kiköszörülték ezt a csorbát!
De nem csak vokális téren történt kisebb változás, hiszen a muzsika is átalakult. Természetesen nem gyökeresen, hisz továbbra is Sepus, mondhatni rég volt már ennyire az, mégis tele van újdonságokkal, friss irányokba való tapogatózással.
Amit én nagy örömmel üdvözlök!
Újfent koncepcióban gondolkozott a csapat, így az sem meglepő, hogy keretes szerkezetet kapott az album. A nyitó címadó és a záró Cyber God felépítését tekintve is eléggé hajaz egymásra.
De nézzük sorjában!

Kifejezetten atmoszférikus akkordbontással indul a Machine Messiah, aztán Derrick fátyolos hangja fokozza tovább a hangulatot. Andreas síró-rívó melódiái is ülnek, előre vetítve, hogy ezen a lemezen dallamokban sem lesz hiány. Majd 3 percet kell várni arra, hogy Green elővegye a vadabb hangját is. Zseniális, ahogy a tiszta énekből átvált üvöltésbe! Ettől a nóta még megmarad a középtempónál, Kisser Sabbathista gitártémákat is megereszt és egy akkora szólót, ami egyértelműen a fénykort idézi!
Az előzetesen megismert I Am the Enemy viszont atomsebességgel száguld végig rajtunk, igazi thrash/death energiabomba! Azért a kissé belassult, szaggatós középrész gondoskodik arról, hogy ne fulladjon unalomba a tika-tika.
Az első komolyabb meglepetés a Phanton Self világzenés felvezetője.



Konkrétan lehetne akár Orphaned Land, Myrath, vagy egyéb oriental metalos alakulat. Derrick is változatosan hozza magát, a refrénben Burton C. Bell-re hajaz az orgánuma és a dallamvezetése.
Eloy Casagrande zsenge kora ellenére baromi izgalmasan, profin üt, "Csókos Bandi” pedig csak úgy csapatja a szólókat.
Ahogy az arabos szintitémákkal gitárpárbajt vív, az tanítani való! Bármelyik progresszív/technikás metal alakulat megirigyelhetné.
Az alattomos középtempóval hódító, nu metalos hatásaikat is tükröző, disszonáns gitárdíszítésekkel ellátott Alathea sem piskóta. Féltávnál olyan okosságot üt Eloy, ami újfent bizonyítja rátermettségét.
Ha nem is újdonság, mert a korai albumaikon is voltak fémesen instrumentális tételek, de az Iceberg Dances olyan agyas/technikás megoldásokat vonultat fel, hogy egy Dream Theater lemezen sem lógna ki a sorból. Hihetetlen, de még Hammond (szerű) szóló is akad benne!
Meg roppant ízes akusztikus gitáros Andreas-tól. Majd egy tekerés az elektromos párján. Igazi erődemonstráció ez a vokálmentes darab, szó se róla, magamutogató is, mégsem tudok érte haragudni.
A CD leghosszabb szerzeménye is patentul kezdődik, újra előjönnek a keleties melódiák, és itt Paulo Jr. bőgője is úgy röfög mint egy két mázsás disznó. Egyértelműen a progos vonalat képviseli a Sworn Oath.
A refrén pedig attól függetlenül, hogy végigüvölti Derrick, kifejezetten fogós. A 4. perc körüli leállós, szimfonikus betét, aztán (ki nem találnátok!) Andreas újabb lenyűgöző ujjgyakorlata a korong egyik csúcspontjává emeli ezt a monstrumot.

A Resistant Parasites torzított basszusos kiállásai, és bitang groove-ja miatt lesz emlékezetes, a gyorsan őrlő, de ritmusváltásokban gazdag Silent Violence-ben speciel frankó az a rész, amikor vocodert, vagy valami hasonlót tesznek Green hangjára. Az I Am the Enemy-hez hasonlóan száguldozó (ergo duplán keretes szerkezetű lett ez a lemez) Vandals Nest-ben újfent egy Fear Factory-ízű dalolászásra ragadtatja magát a színes bőrű behemót.
A záró Cyber God talán a korong legbetegebb tétele. Az elején Casagrande törzsi dobolása, és Derrick hipnotikus dallamai, majd az a szaggatott, Meshuggah/Fear Factory rokon, mechanikus riff nagyon hatásosak!
Jahhh, és legalább 3-4 féleképpen szólal meg a fickó hangja ebben az egy dalban.


Aki még mindig Max bátyót sírja vissza, annak ajánlom figyelmébe ezt az albumot!
Persze másoknak is, hisz szerintem igazán erősre sikeredett.
Legalábbis nekem bejön ez a progos, technikásabb hangvétel.

Ki gondolta volna, hogy egy több mint 30 éve regnáló zenekar ennyi idő/lemez elteltével képes valami újat mutatni? Kérem szépen, a Sepultura megtette!


Sepultura_Machine_Messiah_2017
Kiadó:
Stílus:
Múltba és jövőbe révedő
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Machine Messiah (05:54)
2.I Am the Enemy (02:27)
3.Phantom Self (05:30)
4.Alethea (04:31)
5.Iceberg Dances (04:41)
6.Sworn Oath (06:09)
7.Resistant Parasites (04:58)
8.Silent Violence (03:46)
9.Vandals Nest (02:47)
10.Cyber God (05:22)
Írta:
oldboy
2017. január 28., szombat, 15:48
Facebook:
Wrathchild America - 3-D (1991)
Kritika, boymester @ 2017. október 2., hétfő, 21:26
Sepultura - Roots (1996)
Kritika, boymester @ 2017. április 9., vasárnap, 15:13
Power Trip - Nightmare Logic (2017)
Kritika, boymester @ 2017. április 8., szombat, 19:01
Vader - The Empire (2016)
Kritika, boymester @ 2016. december 27., kedd, 17:46
Koncertek
Darkness Enthroned Festival
szeptember 21.,
Dürer Kert
Arkona, Dalriada
szeptember 28.,
Barba Negra
Apocalypse Over Europe Tour
szeptember 30.,
Barba Negra
Vindictive Miscreant Tour 2018
október 8.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Kamelot, Leaves Eyes
október 9.,
Barba Negra
Repulsion For Humanity Tour
október 10.,
Dürer Kert
október 11.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.037 seconds to render