Sons Of Crom
The Black Tower (2017)
    A svédek érzik az acélt, ehhez kétség sem fogható, a finnek pedig ismerik a szélsőségeket, ameddig csak ember képes elmenni. Ha e két nemzet összefog, akkor pedig kő kövön nem marad, ennek legjobb példája a Sons Of Crom zenekart működtető kettős, Iiro Sarkki (Finnország) és Janne Posti (Svédország). Ez utóbbi rendelkezik papírforma szerint nagyobb zenei tapasztalattal (Chaossworn, Häxkapell), de igazság szerint az ő gitártudása semmit sem érne Iiro hangja és dobolása nélkül. Ebben a projektben ugyanis minden számít és minden csúcsra van járatva, ahogy azt már megszokhatták azok, akik ismerik a 2014-es Riddle Of Steel lemezt. Jó folytatás révén mindenből egy kicsit több van, egy szinttel feljebb kerül és ez nem rossz dolog, ha azt vesszük, hogy debütálássukkal bőven felhívták magukra a figyelmet. Hirtelen azon kapták magukat, hogy olyan nevek mellett szerepelnek, mint az Atlantean Kodex, Ereb Altor vagy éppen a Bathory, de szóba került már az Emperor és Vintersorg is. Széles skálát fednek le ezek a bandák, akárcsak a Sons Of Crom, akik bevallásuk szerint epikus heavy metalt játszanak, de ahogy ez lenni szokott, ennél jóval összetetteb dologról van szó az esetükben. Ők nem csak kiállnak a hegyoldalba fésületlen, madárlakta szőke szakállal, hanem történeteiknek, dalaiknak olyan zenei aláfestést, szerkezetet kovácsolnak, amit lehetetlen nem élvezni, ráadásul a dalírás területén sem vallanak szégyent. Himnuszok, kimunkált heavy metal menetelések, súlyos doom metalos lassulások és drámák, időnként pedig teljes erővel a felszínre törő black metal jellemezi leginkább a nemzetközi összefogás újabb végeredményét. A legszebb az egészben, hogy az egészet átlengi a tisztelet, ahogy a folklórhoz nyúltak, valamint az őszinteség.
    Kezdésnek mindjárt itt van az alig három perces Steps Of Doom, mely láss csodát, egy intró, aminek értelme és célja van. Igazán ritka dolognak tartom az ilyesmit. A Steps Of Doom egy hatalmas, hangulatos nyitány egy összetett világ kapujában, melyen bekopogunk, bedörömbölünk a végén. Ezek után az In Fire Reborn egy black metal zuhatag alá nyomja a fejünket és tudatja, hogy nem vagyunk rá méltók, hogy csak úgy kopogjunk. Ide minimum félistenekre van szükség, mi csak vérzsákok lehetünk, mint a Harag útjában Max. Kíméletlen menetelés, károgás, majd gyönyörű kórusok és északi melankólia, azonnal ható refrén és még sok finomság vár ránk a 8 perc feletti szerzeményben. Mindenképp a kiadvány egyik legnagyobb slágere, de a minőségre nem lehet panaszunk a továbbiakban sem.
    Iiro és Janne két nagyon különböző karakter és ez nagyon jóleső váltásokat tud eredményezni. Ugyan többnyire Iiro rendelkezik tisztább orgánummal, azért Janne is kiveszi a részét az énekből, ennek eredménye a furán lüktető, már-már punkos lazaságú Fall Of Pandemonium, ami középtempós, egyébként újfent zseniális nyitása után igazi heavy metal himnusszá válik. Érdekes, hogy néhány cikkben fel is rótták ezt az éneket hibának, pedig pont ez ad véleményem szerint egy olyan lezserséget, pluszt az egész tételnek, ami kiemeli közegéből. A felfokozott lelki állapotban egyes rajongók hajlamosak lehetnek kardot ragadni és azzal leugrani a sarki közértbe, így gyorsan jön nyugtatónak az akusztikus Legacy, ami egy nagyon hangulatos, tipikus északias ízvilágú himnusz. A dal érdekessége, hogy Posti felesége, Ida is besegít a dalba hegedűje segítségével. Minden rezdülése, hangja tiszta érzelem és pátosz ennek a közel öt perces dalnak, mely folyamán nem érezzük igényét a vad gitároknak, süvöltő szeleknek, mégis képes jégcsapot szúrni a szívünkbe. Doomos meneteléssel ringat tovább a Black Wings Up High, újabb kórusban énekelhető, azonnal megragadó refrénnel.


 
    Még hosszabb és még magasabbra helyezi a lécet az újfent heavy metal meneteléssel, sőt szólóval nyitó Summoning The Starborn. Újra találkozhatunk a hegedű hangjával, immár nem egy szívbe markoló balladában, hanem hősi eposzban, mélyen beleágyazódva az ősi hitvilág és mítosz varázsába. A dal végére a gyógyszer is elgurul a fiúknál néhány percre és vissza-vissza köszön a lemez eleje óta parkoló pályára állított black metal. Folytatódik ez a hozzáállás az utolsó hosszabb himnuszban, ez a Viimeinen Laki. Újfent középtempós lüktetés, finoman megmunkált zenei alap, némi károgás és a Valhalla roppant csarnokában is helyt álló tiszta ének és refrén. A lemezt a Rebirth Of The Sun akusztikus tétele zárja, amit nem feltétlenül érzek szükségesnek, főleg ének nélkül. Míg a Steps Of Doom egy monumentális nyitány, ez inkább csak Odin vacsora közben a gyertya miatt kigyulladt bajuszának alig érezhető bűze, ami nem feltétlenül emeli az est fényét, még ha hozzá is tartozik. Minden esetre egy fél pontot trollkodhatok miatta...
    Ha az említett zenekarok közül bármelyiket kedveled, akkor mindenképp tégy próbát a duó újabb lemezével, mert nagy rá az esély, hogy nem okoz csalódást. Ugyan nekem a Riddle Of Steelben megejtett több heavy metal és az azt ellensúlyozó epikus doom alapvetés (Victory) aránya valamelyest jobban bejött, mint itt a lassabb tempók (ez is ritka), de ettől függetlenül nem gondolnám, hogy bármivel kevesebbet érne a The Black Tower.


Sons_Of_Crom_The_Black_Tower_2017
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy metal, viking metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Steps of Doom
2.In Fire Reborn
3.Fall of Pandemonium
4.Legacy
5.Black Wings up High
6.Summoning the Starborn
7.Viimeinen Laki
8.Rebirth of the Sun
Írta:
boymester
2017. október 17., kedd, 20:08
Facebook:
Necron 2017. október 19., csütörtök, 20:57
Necron
Csatlakozott:
2011. november 4.
Hozzászólások: 291
Köszi, a cikket. Már találkoztam a lemezzel, de a "heavy metal" kategória elijesztett, és nem hallgattam bele. Gondoltam is, hogy "de kár, mert egy ezzel a borítóval jó kis csibészes Blekknek kéne lennie". Ezért, kellemes meglepetésként ért, hogy bizony fekete fém hatás is fellehető nyomokban, és noha nagyon nem vagyok heavy rajongó, azért nem az a klasszikus értelemben vett heavy metálról van itt szó. Noha nem értékeltem át tőlle az életemet, de mindenképpen teszek velük egy próbát!

Mostanában bejönnek azok a zenék, akiket nem kötnek gúzsba az adott stílus követelményei és képesek szabadon mozogni, de értékelhető módon alkotni (pl. The Privateer; vagy ilyen szerintem az új Ensiferum, Crimfall, Wintersun is). Asszem ez a banda is iylen, és ez tök fasza :-) !
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Dürer Kert
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.04 seconds to render