Professor Emeritus
Take Me To The Gallows (2017)

    A testnevelés tanár és a sportoló ugyanazért rajong, mégis ég és föld köztük a különbség. Így van ez a hobbi szintű festővel, aki a maga módján pofás vázát képes felhordani a vászonra, de mégsem nevezhetjük hitelesen művész úrnak, hölgynek. Ennek igen egyszerű okai vannak, leginkább az, hogy az ember általában három kategóriába sorolható, ha nagyon szögletesen nézzük, a szerint, hogy mennyire tudott egy adott dologban elmélyedni. Ez a három csoport ráhúzható egy tanuló közösségre, dolgozó felnőttekre vagy életuntan bingózó kisnyugdíjasokra egyaránt. Az első kategóriába azok tartoznak, akik vagy kontár módon, vagy egyáltalán nem foglalkoznak egy témakörrel. Nem tanul, egyest kap. Nem dolgozik rendesen a szobafestő, a fukar szomszédon kívül senki sem igényli a munkáját. De ide tartoznak a kényszerű cselekvők is, gondolok arra, hogy a kőműves legszívesebben balett órákat venne és magasról tesz a munkájára, de úgy, hogy ezt azért ne vegyék észre, mert meg kell élni valamiből. A második csoportot olyan erők mozgatják, melyek túllendítik alanyainkat az unottságon: élvezi a tevékenységet, lelkiismeretesen végzi, saját tudásának megfelelően. Ide sokoldalú, kíváncsi emberek kerülnek, akik mindemellett képesek normális, hétköznapi életet élni a mókuskerék keretein belül. Szeretnek egy problémakört annyira, hogy elmélyüljenek benne, azt eredményesen végezzék, vagy akár az alapok szintjén tanítani, továbbadni is tudják. Jó szakemberek, mesteremberek, házi barkácsbajnokok és szeretni való konyhatündérek gyülekezete ez leginkább. A harmadik csoport a specifikáció köré épül. A kezdetben a világ felé óriási nyitottsággal kezdő fiatalt megragad valami, amiből életre szóló vonzalom, élethosszig tartó imádat párosul. Ha ezt a fajta szenvedélyt még az illető környezete és génállománya is támogatja, megvan az esélye, hogy igazi okostojás, művész, sportoló legyen, kiemelkedő és embertársai felett álló, de csak bizonyos tekintetben. Ugyanakkor ez az út gyakrabban jár lemondásokkal, küszködéssel, lelki gyötrelmekkel és kétségekkel, mint gondolnánk. Tudástól, életkörülményektől függetlenül az állandóan hajszolt boldogságérzet csak azokat érik utol, akiket az adott szinten elvégzett munka elégedettséggel tölt el, azonban egy művész sosem lehet elégedett, sosem fejezhet be valamit igazán, de a legdühítőbb, hogy ezt senki sem hiszi el neki, aki csodálkozva nézi végig legújabb remekművét. Én egyértelműen a művészethez sorolom magát a zenét, s művésznek tartok minden egyes zenészt, akármilyen műfajban is tevékenykedik. Hogy épp értem-e, befogadom-e, vagy épp a lehető legtávolabbról szemlélem egyes előadók alkotását, az már csak tőlem, befogadótól függ.
   Hogy miért ez a hosszadalmas bevezető már megint? Csak tisztázni szerettem volna, hova sorolom és hogyan is értékelem az amerikai Professor Emeritus (semmi köze a Ghost formációhoz) teljesítményét, valamint miért szimpatikus nekem nagyon a banda. Azok után, hogy megjelenés előtt küldték a lemezt, már pozitívan indult a kapcsolatunk (sajnos én azonban lemaradásban vagyok, mint mindig), amikor stílus gyanánt pedig az epikus heavy/doom metalt jelölték meg, már meglehetősen bizakodóan néztem utána a felállásnak, ahol bizony ismerős nevekre bukkantam annak ellenére, hogy az Emeritusról korábban fogalmam sem volt. Először is itt van a washingtoni epikus doom hora, a sajnálatos módon csak demók formájában létező Olórin két gitárosa, Lee Smith és Tyler Antram. Rég várom már a zenekar bemutatkozását, ha lesz egyáltalán, mivel egészen egyedi hangot ütöttek meg a stíluson belül. Mellettük Pat Gloeckle dobol, akiről annyit tudok, hogy korábban az Ancient Dreams nevű doom produkcióban indult a pályafutása. Az említett formáció demói után sokáig folytattam hajtóvadászatot, végül azonban felkerült néhány daluk a bandcampra, Crimson Flag című számuk bőven megér egy hallgatást. A basszusgitárt a végzet metal fronton még szende, szemérmes szűznek számító Jose Salazaar kényezteti heavy és power futamokkal, melyekről azért van némi fogalma Tiger Fight és Bavmorda nevű zenekarai után. Utoljára pedig jöjjön a lényeg, ami általában egy ilyen banda sorsát meghatározza: a mikrofon mögött a Moros Nyx szintén power dalnoka, MP Papai tevékenykedik. Ebben a formációban ismerkedett meg Lee Smith és Pat Gloecke kollégájával is, akik gondolom belerángatták közös szenvedélyükbe. A koraszülött és gyorsan elhalt, vagy tetszhalott projektek mellett is négy évre volt szüksége a Professor Emeritusnak, valamint stabilizálódásra (szép lassan csatlakozott mindenki, nem kapkodtak el semmit), hogy megjelentethesse bemutatkozó lemezét, ami az impozáns Take Me To The Gallows címre hallgat. Megvan tehát az elhivatottság a stílus iránt, az undergroundban való fürdőzés és tapasztalatgyűjtés ahhoz, hogy meglepetést okozzanak, minőséget képviseljenek puszta őszinteségükkel és nem is okozott csalódást az album. A zene tipikusan amerikai, erőteljesen klasszikus heavy metal hatás alatt megbújó doom metal, némi epikus hangulattal fűszerezve. Idén ehhez hasonló minőségű anyagot a már veteránnak számító Argus szolgáltatott nekünk, de hallgatás közben számtalan zenekar neve beugorhat, ami a színvonalnak köszönhetően egy cseppet sem lesz ciki. Gondolok itt természetesen olyan előadókra, mint a hivatkozási alapot szolgáltató Cirith Ungol, Trouble, Manilla Road, Sinister Realm. Időnként fellelhető az Iron Maiden és a doom metalos Cromlech, Crypt Sermon vagy Atlantean Kodex párhuzam, ami tegyük hozzá, nem egy rossz ajánlólevél.


 
   42 perc alatt érhetjük el az akasztófát, ami alatt összesen hét dal kísér végig minket az utunkon. Ebből az első a középtempós, NWOBHM hangulatú, időutazást garantáló Burning Grave, ahol Papai kellemes, bár elvárhatónál semmivel sem jobb hangja mellé igazán erős gitártémákkal nyit a lemez. Hamarosan megtapasztalhatjuk a vokál minden pozitívumát és sajnos negatívumát is, mivel időnként próbál, nem kevés sikerrel, olyan hangokat kiénekelni, amik már túlmennek a tűréshatáromon. Gondolok itt a King Diamond féle magasabb tartományokra, melyekhez hasonlót csak a hegycsúcs tetején üvöltő farkasok tudnak produkálni, így nekik is ajánlom ezt a lemezt… Szerencsére azért nincs ebből idegesítően sok, viszont meg tud torpantani. A menetelős részeknél pedig egészen hasonló hangszíneket hallhatunk, mint amit régen Dio tudott hozni nekünk. A He Will Be Undone már egy epikus doom szerzemény, megfelelően kalibrált fordulatszámmal és hangvétellel. Kellemesen csilingelő gitárjainak köszönhetően igazán fülbemászó, már-már ballada szerű finomság nem túl erős, de jóleső refrénnel karöltve. A rövid Chaos Bearert újfent a lendületes gitárok emelik fel a heavy metal élvezhető magaslataiba, ráadásul meglepően erős énekdallamokat is hallhatunk ebben a tételben. Az Olümposz csúcsa természetesen a címadó Take Me To The Gallows, ahol a kissé túlszínészkedett énekhang sem képes alávágni az alapvetően szuper doom himnusznak. Nem kevésbé jól sikerült a Lovecraft által ihletett Rats In The Walls sem, ami az első igazán hosszú tétel változatos tempókkal, döngölős riffekkel és igazán élvezetes gitárszólóval megtámogatva. Újfent soknak éreztem benn az éneket, de ez legyen a legkevesebb. A Rosamund feloldja valamelyest a súlyos hangulatot, de ugyanakkor ez a rövid, újra középtempóval menetelő tétel tűnik a lemez leggyengébb tételének. Szerencsére zárásként újabb, immár monumentális méretű himnuszt kapunk a Decius képében, ahol Papai vállára is jóval nagyobb teher került, de tisztességgel helyre rázta és megfelelő korlátok közé szorította orgánumát.
   Ízes, hagyománytisztelő zene és a stílus iránti megszállottág, az első ligába tartozni vágyás jellemzi az undergroundban edzett művész urak bemutatkozását, mely kétségtelenül odarepíti őket az emlegetett zenekarok kedvelőinek ölébe. Mindehhez hozzájön az is, hogy nem a megtépázott, viharverte öreg doomsterek táborát erősítik, így kaphatunk tőlük még ennél érettebb kiadványt a jövőben. A Professor Emeritus egy ígéretes kezdés, még ha nem is hibátlan, de egy biztató pontszámot mindenképp megérdemelnek. Éljenek a kitartó, mindig fejlődni képes és akaró művészek!

Professor_Emeritus_Take_Me_To_The_Gallows_2017
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Burning Grave
2.He Will Be Undone
3.Chaos Bearer
4.Take Me to the Gallows
5.Rats in the Walls
6.Rosamund
7.Decius
Írta:
boymester
2017. november 17., péntek, 19:16
Facebook:
Anatomia - Cranial Obsession (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 11., szombat, 17:23
Spectral Voice - Eroded Corridors Of Unbeing (2017)
Kritika, boymester @ 2017. november 11., szombat, 15:17
Amenra - Mass VI (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 21., szombat, 14:27
Sorcerer - The Crowning Of The Fire King (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 21., szombat, 10:52
Sons Of Crom - The Black Tower (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 17., kedd, 20:08
Koncertek
METAL XMASS 2.
december 23., 19:00,
Hemo Klub
december 29.,
Dürer Kert
Christmass Blackmass VIII.
december 29.,
Ti Ti Tá
Gloryhammer, Civil War, Noctis
január 8.,
Barba Negra
Seasons of the Black Tour Part I. Europe
január 14., 18:00,
Collosseum Club
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.02 seconds to render