Through The Darkest Hour (1994)

    Szinte nincs olyan fórum, ahol az epikus, tradicionális doom metal zászlóshajójaként emlegetett Candlemass mellett ne hoznák szóba párhuzamként a texasi Solitude Aeturnus munkásságát, Robert Lowe és John Perez dédelgetett gyermeke mégis legtöbbször a kevésbé ismert, valamelyest háttérbe szorult zenekarok sorát erősíti. Míg előbbinek ugyanis volt egy hatalmas ütőkártyája, méghozzá az, hogy svéd, addig az amerikaiak nem egy metal faló, tomboló tömeg és áramlat közepébe csöppentek bele, saját maguknak kellett felépíteniük még rajongó bázisukat is a tengeren túl. Pedig az elhatározás, ami megfogant Perez fejében, hogy ő bizony ezt a műfajt fogja legjobb tudása szerint művelni, már igazán idejekorán megszületett, konkrétan 1987-ben, amikor hátat fordított az 1985 óta szárnyait próbálgató, ám végül semmire sem jutó Rotting Corpse nevű thrash formációnak. Még ebben az évben összerántott egy komplett zenekart Solitude néven, melynek tagjai Tom Martinez gitáros, Chris Hardin basszer és Brad Kane dobos voltak, a mikrofon mögé pedig beállította saját Johan Längquistjét, Kris Gabehartot. Első demójuk 88-ban látott napvilágot kis példányszámban, sok-sok munka árán, amin már több, azóta klasszikussá vált tételt előadtak, mégsem volt rájuk kíváncsi a kutya sem, így a csalódottság rögös útján való első, bizonytalan lépéseiket sikeresen megtették. Ugyan az And Justice For All… (hét hónappal az azonos című Metallica lemez előtt jelent meg) ma már igazi gyűjtői csemege, nem keltett visszhangot.
    Néhány kisebb klub koncert, vagy inkább helyi buli után a Solitude napjai meg voltak számlálva, ám ekkor a süllyedő hajóról menekülő Kris helyére találtak egy akkor még ismeretlen, szerény arcot, Robert Lowe személyében. Új lendületet kaptak és az időközben átjáróházzá vált projekt Edgar Rivera gitáros, Lyle Steadham dobos (későbbi kitartó basszer), John Covington basszer (későbbi dobos) és a felvételek után távozó Chris Hardin közreműködésével újabb demót hozott össze, ez volt a két dalos Mirror Of Sorrow, melynek címadója a banda egyik legnagyobb himnuszává vált. Végre meghallották őket, az viszont már kevésbé örvendetes, hogy a King Klassic nevű, aprócska kiadó. Ők főleg helyi thrash bandákat akartak a csúcsra juttatni, gyakorlatilag annyi sikerrel, mint amennyire egy, a világ legmagasabb pontját megmászni szándékozó pucér ember számíthat (mondhatni hatékonyságuk centiben mérhető...). Összesen annyi hasznuk volt, ha lehet így mondani, hogy eljuttatták a bandát a rangosnak számító Dallas Sound Lab nevű stúdióba, ahol mindössze hét nap alatt rögzítették debütáló lemezüket, az Into The Depths Of Sorrowt.
    A szűkös anyagi keretek miatt a zenekar vállalhatatlannak tartotta a végeredményt, ezért újra keverték az anyagot, ami valamelyest segített a dolgon, de még így is a banda leggyengébben megszólaló kiadványa lett. Ettől függetlenül a műfaj himnuszai sorakoznak a felvételen, ami egyébként 89 végére elkészült, az már más kérdés, hogy a kiadónak nem volt pénze megjelentetni, csak rendkívül kis példányszámban. Az első elismerő hangok után még szerencse, hogy az akkoriban indult, jóval nagyobb anyagi háttérrel rendelkező Roadrunner felismerte erősségeiket és több, mint másfél éves csúszással kiadta az albumot. Ha ez még nem lett volna elég gyötrelem, a banda kénytelen-kelletlen volt nevét is megváltoztatni, mivel egy szintén amerikai, azóta bőven elfelejtett heavy/thrash banda képes lett volna perre menni velük a Solitude névért. így az Into The Depths Sorrow lemezen már a jól ismert Solitude Aeturnus név szerepel, ami ugyan helytelenül van írva, de latinból örökkévaló magányosságként fordíthatjuk, ami valljuk be, arra lett kitalálva, hogy doom metal banda tűzze ki a címerére.
    Nehezen indult be a szekér tehát egy nem túl segítő közegben, miközben a zenekar tagjai a zenélés mellett főállásban dolgoztak nap, mint nap, ahogy egyébként a fennállásuk legnagyobb részében. Visszafogott siker és kritikai elismerés lett a részesedésük és mire bemutatkozásukat sikerült eljuttatni a hallgatókhoz, tulajdonképp elkészültek a folytatással is, ami Beyond The Crimson Horizon címmel jelent meg 1992-ben. Stabil felállással, egy nemcsak hangban, de hajban is gazdag Robert Lowe meglétével felvértezve újabb lépést tettek előre, jobb hangzással, biztosabb háttérrel. Tíz évnyi koncertlátogatási lehetőséget és fesztivált cserélnék be azért, hogy a videóban levő kis klubban helyet kapjak és visszaugorjak az időben…


 
     Két nagyszerű lemez egymás után, majd jött a zenekar talán legjobb kiadványa (én erre tippelnék, mivel hangzásban az említett okok miatt vannak különbségek, de a dalok tekintetében és minőségében nem sok), a Through The Darkest Hour. A lemez különleges hangulatához, elődeinél egyedibb megoldásaihoz sokban hozzájárult a szakítás a Roadrunnerrel, akik nem sok követ mozgattak meg a bandáért, de legalább a megjelenéseket segítették. A Pavement Records azonban nemcsak támogatta a bandát, de lehetőséget adott nekik arra, hogy a folytatást Angliában rögzítsék megfelelő körülmények között. A modernebb, letisztultabb köntös egyaránt támogatta a borongást és az olyan gigantikus, fejletépős doom slágerek érvényesülését, mint például a lemezt nyitó Falling, ami rövidsége ellenére teljes erővel vág földhöz és ránt be a doom őrlő fogaskerekei közé. Lowe csúcsformában, Perez pedig ontja a jobbnál jobb riffeket, melyek között épp úgy megtalálhatóak a klasszikus érára való visszatekintések (Perez kedvencei: Pentagram, Witchfinder General, Saint Vitus, Candlemass), mint a 90-es évek groove metal lüktetései. Nem spóroltak semmin, 9 tétel követi egymást közel egy órás játékidőben és azonos minőségben, laza koncepcióval és megfelelően változatos formában. Vegytiszta epikus doom követi a slágerességet a Haunting The Obscure formájában, ráadásul megjelennek a korábban is feltűnt, de most még hangsúlyosabban előbukkanó keleties dallamok, melyeket a banda egyedi hangjának egyik kulcsaként tartok számon.. Ez nem azt jelenti, hogy egy mecset tetejéről is szólhatna a lemez, egyáltalán nem, mivel ezek a vonások olyan finoman bújnak meg a nagyszerű egységben, hogy észre sem vesszük sokszor. A két doom mércével mérten lendületesebb dal után ideje a révületnek és misztikumnak, ezt szolgáltatja a The 8th Day: Mourning, ennek a tételnek a folytatásában pedig már vitathatatlan jelét is megkapjuk a kedvelt zenei hatásoknak, mivel szitárt is hallhatunk a The 9th Day: Awakeningben, megjegyzem a lemez egyik legerősebb refrénje mellett. Közel 20 perc a lemezből, valamint tíz perc a ti életetekből, ha becsülettel olvastatok, és már itt is a Through The Darkest Hour általam legtöbbet hallgatott dala, a rövid, de találó címmel ellátott Pain. 7 perc tömény metal zene Robert Lowe egyik legjobb teljesítményével, remek szólókkal, kellemesen andalító akusztikus kiállással, lúdbőrrel, húgyhólyagrepesztő lüktetéssel, táncoló csontváz seregek gerinc ropogtatásával…
 

    Nem ad lejjebb a színvonalból a Pawns Of Anger sem, amiben ismét kapunk egy igazán húzós groove-ot is. Az első két lemezhez képest a harmadik első fele kevésbé epikus, vontatott, de szövegeiben megmaradt a magány és kilátástalanság hirdetőjének, ráadásul ebben a tekintetben szerintem még őszintébb, hitelesebb is, mint az isteni torkú, de szerzetesgöncben vígan sörözgető és hülyéskedő Messiah Marcolin féle Candlemass. Aki pedig hiányolja a kíméletlen depressziót, annak teljesíti kellemetlen vágyait a záró trió: egy újabb Lowe csúcsteljesítmény, ezúttal epikus lepellel, sötét fátyollal beborítva az Eternal, a világra gúnyosan acsarkodó Perfect Insanity, a kegyelemdöfést pedig a gyönyörű Shattered My Spirit halálba ringató ölelése viszi be. A korábbiaknál hangulatosabb borítóért Leilah Wendell amerikai művésznőt kell okolnunk, akinek a galériáját nézegetve magam is számtalan olyan gyöngyszemet találtam, amit ilyen típusú lemezhez el tudnák képzelni, kár, hogy többet nem vették igénybe a segítségét. A kiadvány minősége, magasz színvonala hozzásegítette a bandát egy legendával közös turnéhoz (Mercyful Fate), majd egy kis európai kiruccanáshoz a progresszívebb felfogásban játszó, sajnálatos módon még ismeretlenebb Revelation társaságában, azonban a három egymás után gyártott lemez, a zenélés melletti munka kivette az energiát a formációból és mikor végre igazán kezdtek a köztudatba kerülni, pihenőre mentek.
     Pozitívuma volt ennek, hogy Perez saját kiadót alapított a későbbi problémák elhárítására (Brainticket Records), valamint stoneres, pszichedelikus szellemiségét felszínre juttatva készített egy szóló lemezt The Liquid Sound Company néven. Még így is hamar egymásra találtak és 1996-ban rögzítették a Downfall lemezt. Az album újra rengeteg himnusznak adott otthont, de újfent gyengébb hangzása és hideg fogadtatása gyakorlatilag megásta a sírásók sírját. Először Lyle Steadham pattant punkoskodni kicsit (Killkreeps), majd eltűnt a süllyesztőben. Helyére Steve Moseley került, aki a zenekar régi rajongójaként tökéletes választásnak bizonyult, vele rögzítették a némileg gyökereikig visszanyúló, újfent erős Adagio lemezt. A kalandozások korának kezdete volt ez, Robert Lowe a Last Chapter és Concept Of God soraiban énekelt nagyokat, John Perez pedig belebolondult a Liquid Sound gyakorlatilag önmagának szóló világába, mígnem 12 évvel ezelőtt kiadták az újjáalakult Solitude Aeturnus Alone című lemezét, melyet azóta sem követett folytatás.
 

     Hosszadalmas írásom elején említettem, hogy nincs olyan oldal, ahol ne említenék az egyik legjobbnak a zenekart műfajában, ugyanakkor mégiscsak örök másodikként hivatkoznak rá. Nekem is egyik örök favoritom, hiszen hat nagylemezük páratlan sorozat, amit senki nem vehet el tőlük, de ugyanakkor megmaradtak igazán beteljesítetlen ígéretnek. Ennek okai a megjelenésük idejében, közegében keresendők és van ezen kívül még egy, jobban fájó pont, hogy míg Edlingék nevéhez tudok olyan lemezt, sőt lemezeket kötni, amiben én személy szerint nem találok hibát, addig ugyanez Perez bandájáról már nehezebben mondható. Hol a hangzás avíttsága, hol egy-egy töltelék dal rondít bele az összképbe, de mindig akadt valami, ami miatt nem tudtam hibátlannak tekinteni egyik lemezt sem. Számomra ők az igazi 9 és feles banda, a majdnem befutó, a majdnem kifogásolhatatlan az egész epikus, tradicionális doom vonalon. Nem lehet belekötni, de minden egyes album után marad egy alig érzékelhető, betöltetlen kicsi űr, aminek megléte szintén hozzájárult ahhoz, hogy igazán soha ne fussanak be. De ez már a múlt és kezdeti foggal-körömmel való ragaszkodásuk is már csak emlék, mivel a folyamatosan újjáéledő svédekkel ellentétben náluk könnyedén elhiszem a több oldalon is megjelenő hírt: a banda befejezte pályafutását. Perez lassításra hivatkozott még 2011-ben (5 év totális hallgatás után), azóta gyakorlatilag turnémenedzserként tevékenykedik (Down, Saint Vitus, Venom Inc.), mára pedig remény sem maradt egy újabb egyedi hangú Solitude Aeturnus lemezre. Ugyan Robert másodvirágzást produkált a Candlemass néhány lemezén, de a korral ő sem vehette fel a harcot, így visszatért jelenlegi tudásom szerint oda, ahol felfedezték, az amerikai heavy metal vonalba. A bőven nyugdíjas korú ős metalosokat magába foglaló, 78-ban alapított Tyrant társaságával mulatja idejét, akik több, mint 20 éve nem adtak ki semmit…
    Azt hiszem bátran búcsúzhatunk tehát a bandától és ezzel a cikkel kívántam tudatni, hogy lesz, aki nem felejti el őket. Hatásuk az underground vonalon mozgó, rendkívül kevés követőjükre így is megkérdőjelezhetetlen akár Európában, akár az Újvilágban. Úgy néz ki, az ő sorsuk nem a méltóságteljes lemezzel történő búcsú, vagy a folyamatos ujjáéledés volt, hanem a rajongók várakozás közben ejtett könnyei által kísért lassú enyészet...
 
Solitude_Aeturnus_Through_The_Darkest_Hour_1994
Kiadó:
Stílus:
epikus, tradicionális doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.5 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Falling
2.Haunting The Obscure
3.The 8th Day - Mourning
4.The 9th Day - Awakening
5.Pain
6.Pawns Of Anger
7.Eternal (Dreams Part II)
8.Perfect Insanity
9.Shattered My Spirit
Írta:
boymester
2018. február 9., péntek, 20:10
Facebook:
ChuckdeatH 2018. február 15., csütörtök, 10:22
ChuckdeatH
Csatlakozott:
2016. január 1.
Hozzászólások: 17
Alapmű. (@)
viribusunitis 2018. február 9., péntek, 20:39
viribusunitis
Csatlakozott:
2003. december 28.
Hozzászólások: 251
Az első három cd a kezdetektől a gyűjteményem részét képezi.
Mostanában elég sokat eladtam, ezt a hármat ez a veszély nem fenyegeti. Igazi klasszikusok!
--
recipe ferrum
Koncertek
Death by Stereo, Godgiven, Igor, Touch, Szükségállapot
február 19.,
Dürer Kert - Room 041
Machine Messiah Tour 2018
február 25., 18:00,
Barba Negra
Amenra, Boris
február 26.,
A38 Hajó
Winter Assault Tour 2018
március 1., 20:00,
Dürer Kert
Mutilated And Assimilated Tour 2018
március 6., 20:00,
Dürer Kert
Rhapsody 20th Anniversary Farewell Tour
március 8.,
Barba Negra
Slow Death European Tour 2018
március 9.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.046 seconds to render