Ras Algethi
Oneiricon - The White Hypnotic (1995)

 
Gótikus, gregorián énekes, ultra depresszív doom metal 1995-ből…

 

   Itt vagy még? Akkor jól döntöttél, mivel egy újabb klasszikust szeretnék kicsit közelebbről körbejárni, ami felett már lengetik a felejtés búbánatos kaszáját. Kezdjük rögtön azzal, hogy ki, mikor és miért döntött úgy, hogy a Herkules csillagkép fejében található kettős csillag régi, arab nevével felvértezve doom metal lemezt készít. Az illető Mauro Berchi, aki egyébként csak kalandozni, néha lubickolni jár át a metal világába, ő a húrok helyett a klaviatúrát és elektronikát kedveli jobban, aminek bizonyítéka több, már a 80-as évek vége óta működő projektje. Ilyen a gótikus, időnként gitárokat is megengedő Canaan, melyből több tagot magához rendelt a doomos kiruccanására is, valamint a teljesen önmaga által elkövetett, jókedv és életszeretet ellen elkövetett bűn, a Neronoia, mely leginkább valami furcsa dark wave-nek, bitekben mért melankóliának felel meg.
 

    A sötétség azonban nemcsak bekopogtatott Mauro ablakán a 90-es évek elején, hanem konkrétan rárúgta azt, amikor az extrémebb vonalra terelődő merengések elárasztották a rajongókat. My Dying Bride, Paradise Lost, Katatonia és a jól bevált követők hatására Olaszországban is megindult a halált kínáló zenei élet, amihez egy ilyen tapasztalt billentyűs kész főnyeremény lehetett. Alapító tagként kezdte a Cultus Sanguine berkeiben Robert Mammarella mellett (Momentum nevű projektje legalább akkora kult lemezt produkált In Absentia Christi címmel, mint a jelen tárgyalt kiadvány és bőven megérne egy kritikát...), ami aztán több lemezt is megért, de már nélküle, mert érezhetően nem kapta meg azt a teret, amit megérdemelt volna. Ennek egyenes következménye tehát a korábbi zenésztársakkal összehozott, egyetlen lemezt kiadott Ras Algethi, amely teljesen egyedülálló módon, időnként jóval közelebb a funeral doomhoz, a billentyűk folyamatos áhitata mellett hozta össze a 90-es évek leghipnotikusabb erejű kiadványát, pont annyira tudatosan és profin, hogy ezt még a címben is jelezzék. Az 1990-től formálódó dalok, amik korábban csak porosodtak, immár formát öntöttek és komótos tempóban megindultak a végzet hegye felé, ráncos ujjaik közt morzsolgatva az anyaggá formálódott időt és teret…
 

 
    A lemezt elindítva függönyként gördül fátyol a szemünk elé, hogy erre vetítve megtekinthessünk egy egységes hangulatú, komplex előadást közel egy órás kiadásban. Az egyediség tüzét táplálja a sajátos témakör választása, ami letűnt korokat, istenségeket és érzéseket kíván újrateremteni, mélabús nosztalgiával feleleveníteni. Elveszett szerelmek, fájó emlékek lépnek kapcsolatba az ősi asztrológiával, hiedelmekkel és félelmekkel, amihez képest a gregorian énekek is modernnek hatnak. A rövid Aldebaran Crossing a Bika csillagkép szemeként emlegetett égitest szintén ősi arab elnevezéséből született, ami annyit tesz, hogy „hűséges követő”, mivel a csillag a közeli Plejádokat (Fiastyúk) követi az égen fáradhatatlanul. Ugyanakkor a régmúlt asztrológiában ezt nem pozitív érzésekkel vegyítették, ugyanis az üldözés sikertelenségre, bukásra van ítélve.
 
        Az Aldebaran és a Nap aránya
 

   A lágy dallamok, semmibe futó gitárhangok és csillagporként a végtelen térben lebegő billentyűhangok tipikus 90-es évek hangulattal felvértezve azonnal megnyernek maguknak, hogy a The Bride Eternalnak már könnyű dolga legyen. A bő tíz perces dal egy fohász Renenuthoz, aki az óegyiptomi kultúrában a szülést, születést segítő istennő volt, akit később az egész emberi sors, életút szerencsehozójaként is emlegettek. Ha megcsókolta, megérintette, megáldotta a született gyermeket, életútja biztosnak, sikeresnek volt mondható. A dalból egyértelművé válik, hogy ezt a kiváltságot a dalszöveg írója nem kapta meg, ezért könyörög a csókért, hogy végre vihesse valamire ebben az istenvert életben. A visszafogott gitárok az extrémebb vokálnál kapnak erőt, hogy súlyosabb riffeket is bemutassanak, a dal nagy részében azonban a dobok lüktetése segíti a tovább haladást. Ez a kombináció igazán megköveteli magának a hangerőt, ami szerintem nem egy megszokott dolog ebben a stílusban. Ugyan a hangzásnak vannak gyermekbetegségei és nem is a világ legdrágább stúdiójában készült anyagról van szó, feltekerve a hangszórókat még ma is igazán erőteljesen képes leszakítani a fejünket. Időnként csak attól tarthatunk, hogy a szomszéd már az első dal után halálhírünket kezdi el terjeszteni valamelyik közösségi oldalon.
 

   A szélsebes kezdést (kac-kac) a When Fire Is Father gyönyörűsége váltja fel a folytatásban, ahol a kemény gitárok száműzésével kapunk csodás dallamokat és az égig emelő hangulatot. Kimunkált, aprólékos, a bőrünk alá bekúszó témái és már-már funeral doomba hajló lassúsága miatt az egyik abszolút kedvencemmé vált a lemezen az évek alatt. A simogató közelségű tétel után újra a csillagok közé utazunk, méghozzá a Skorpió csillagképben található úgynevezett állócsillagokig, melyek csak látszólagosan nem mozognak óriási távolságuk miatt. Ilyen a dalban megemlített Zuben Elgenubi és Zuben Eschamali, melyek feltételezhetően hatalmas méretekkel rendelkeznek és változó fényük miatt sorsuk bizonytalannak tekinthető. Ugyan nem tudni pontosan, hogy haldokló óriásokról van-e szó, esetleg egyéb tényezők miatt következik be a fényingadozás, de biztos vagyok benne, hogy a dalban a bizonytalanságot képviselik, a beláthatatlan sorsot. Ha a bizonytalanság nem lenne elég, akkor megjelenik Emma-O neve is, aki az ősi keleti vallásokban egyfajta bíró volt, aki eldöntötte, mi várjon az emberre tettei, élete alapján a túlvilágon. Bűneik szerint küldhette az elítélteket a kínzó forróságba, vagy épp egy fagyott világba bűnhődni. Ezekből kapunk egy rövid ízelítőt az instrumentális With An Halo Of Flamesben, mielőtt a lemez következő szépsége lesz úrrá rajtunk.
 

Emma-O ábrázolása

    Olyan csodás húrokat pendít meg a Symbols, melyeket évekkel később hallhatunk újra a While Heaven Wept keretein belül, mindezt átitatva az elkerülhetetlen végzet nyomasztó tudatával. A dal búcsú az élettől, a bűnösként meg nem érdemelt segítség elutasítása. Mindezt ismét a mitológián keresztül kapjuk meg, mivel hősünk ezúttal a Barathrum (szakadék, „mélység”, feltételezhetően Athén közelében, ahová a legszörnyűbb bűnök elkövetőit hajították le) peremén sétálva köszön el a léttől. A valamivel erőszakosabb Nubes Obscura rövid, latin szövegekkel operál, amiből már kevesebbet lehetett kikövetkeztetni, de számomra egyértelműen a külső rétegeit ledobó, haldokló csillag feletti utolsó kenetként hat. A lemezt nem is zárhatná nagyszerűbb szerzemény, mint a kiadvány címében is megjelent In White Hypnotic, ami a transzcendentális utazás csúcspontjaként, kiteljesedéseként kapott helyet az albumon. Minden fehérré, tiszta, üres fehérséggé változik, az elmúlás utáni lét ez, egy ismeretlen dimenzió, ahol csak az energia létezik (ennek a dimenziónak a neve a görög álmodozó szóból eredő Oneiricon). Ugyanakkor rálátásunk nyílik innen az idő minden szakaszára, a tér minden zegzugára, mivel egyek lettünk a mindenséggel. Az ősi hiedelmek, a különböző kultúrákból származó istenségek a saját bűneik alatt roskadozó, szakadék szélén álló emberiséget hivatottak bemutatni, ami karnyújtásnyira van a teljes megvilágosodástól, amihez csupán el kell pusztulnia és kilépnie földhöz ragadt testéből…
 

    Azt hiszem sablonossággal semmiképp nem vádolhatjuk ezt a produkciót, amit nem lehet akármikor, akárhol hallgatni, de feltétlenül szükséges legalább egyszer próbára tenni minősége okán, valamint azért, mert még csak hasonlót sem igazán hallhatunk a metal színtéren. Az Oneiricon ugyanakkor egyszer elkövethető kiadvány volt, aminek szimbolikája, hatása is megismételhetetlen, így készítői ebben a formában nem is foglalkoztak vele többet. Pedig lett volna benne lehetőség, főleg, ha meghallgatjuk az albumot megelőző Oblita Divinitas három dalát, melyekről egy sem került fel a kiadványra. Demó minősége miatt csupán érdekességként szolgálhat, ám az Dél Keresztje csillagképből táplálkozó szerzemények rendkívül hangulatosak és Mauro Berchi nyugodtan kihasználhatta volna, hogy még számtalan csillag van az égen…
 
 
Ras_Algethi_Oneiricon_The_White_Hypnotic_1995
Kiadó:
Stílus:
atmoszférikus death/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Aldebaran Crossing
2.The Bride Eternal
3.When Fire is Father
4.Keys of Urtam (A Translucent Vision)
5.With an Halo of Flames
6.Symbols (In Luce Obliqua)
7.Nubes Obscura
8.In White Hypnotic
Írta:
boymester
2018. május 6., vasárnap, 12:30
Facebook:
Age Of Taurus - The Colony Slain (2018)
Kritika, boymester @ 2018. május 22., kedd, 18:49
Deep River Acolytes - The Hour of Trial (2018)
Kritika, boymester @ 2018. március 19., hétfő, 08:42
Burning Saviours - Death (2018)
Kritika, boymester @ 2018. március 18., vasárnap, 14:05
Solstice - White Horse Hill (2018)
Kritika, boymester @ 2018. március 18., vasárnap, 14:01
Gatekeeper - East Of Sun (2018)
Kritika, boymester @ 2018. március 15., csütörtök, 14:11
Koncertek
SzegeDEATH fest. 5.
május 26.,
Gin Tonic Klub
The Lord of the Underworld Tour 2018
május 30.,
Dürer Kert
Metalfest Open Air 2018
június 1., 10:00,
Amfiteátr Lochotín
Rise Aganist, Poison Alley, Satelles
június 6.,
Budapest Park
Nova Rock Festival 2018
június 14.,
Pannonia Fields
Killswitch Engage
június 16.,
Akvárium Klub
Body Count, Powerflo
június 17.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.065 seconds to render