Iron Void
Excalibur (2018)
    Az angol Iron Void már a kezdete óta szimpatikus, igazi kispolgári doom metalt játszik, hozva azt a mocskot, ami naggyá tette egykoron a Saint Vitust, valamint a Pentagramot. Volt szerencsém hozzájutni bemutatkozásukhoz és a gyorsan érkező folytatáshoz is, amiről még 2015-ben írtam cikket. Most kevesebb kapkodás után, újabb, szerencsére a minőséget nem befolyásoló változások mellett jutott el hozzám új albumuk, az Excalibur. Bizony, már a kiadvány címe sem árul zsákbamacskát, a tradicionális doomot űző fenegyerekek ezúttal az Artúr mondakört tűzték kardhegyre, hogy egy laza koncepció keretén belül a középkorban kalandozhassanak kedvükre. Mindezt teszik úgy, hogy a matekra, újdonságra vágyókat elküldik az északi sarkra oroszlánt keresni, mert itt minden hangot alárendeltek a hagyományoknak és a nagy példaképeknek. Persze lehet máris sírni, hogy már megint egy sokat hallott doom lemez, de megnyugtatok mindenkit, hogy az emlegetett két zenekaron kívül ezt a színvonalat már kevesen képesek megközelíteni. Sokat lépett előre ugyanis az Iron Void a Doomsday szabadossága, időnkénti összeszedetlensége után, mert az Excalibur bizony minden egyes momentumában tökéletes stílusgyakorlat. Szinte mind a 9 tételnél eszünkbe juthat valami, amit korábban nagyon szerettünk. Ugyanakkor nem a másolás szaga lengi be a végeredményt, hanem egy legenda, egy történet tovább éltetése, példamutató követése.
    A valamivel több, mint háromnegyed órát az intelligens, kimért zeneszerzés jellemezi, amihez megtalálták az optimális hangzásvilágot is, melyben képesek megdörrenni a kemény riffek, ugyanakkor megengedik maguknak a finomabb hangszeres játék érvényesülését. Hallgatás közben, megmondom őszintén, nem a zenekar által emlegetett két példakép jutott eszembe a legtöbbször, hanem a jóval kevesebbet emlegetett Count Raven, mert a Sabbath hagyatékát ők tudták még ilyen hitelességgel kezelni. A lemez kezdetén hallható rövid narráció idején rögtön a fejemhez kaptam, hogy remélhetőleg nem lesz ennyire gagyi a végeredmény, mert jóval többet várok a bandától, amint azonban lement az a fél percnyi szöveg, olyan Count Raven szintű dalt toltak a képembe, amihez hasonlót a Storm Warningon hallottam, méghozzá a svédektől a kedvenc tételem, a True Revelation formájában. Azt hiszem 28 év távolság a két dal között bőven megengedhető, főleg, ha az azonosság leginkább csak hangulatban tetten érhető. Úgy érzem, ezzel a lemezzel nyert valódi értelmet, hogy miután 2000-ben 8 év szünetre kényszerült a banda és Andy Whittaker (Solstice, The Lamp Of Thoth, Spirit Descent) is megpattant belőle, Jonathan Seale (Desolate Pathway, So Mortal Be) mégis felélesztette az Iron Void nevet. A feltámadásban segédkező Steve Wilson gitáros teljes mértékben rákattant a megfelelő mennyiségben adagolt riffekre, szólókra, a 2016-ban csatlakozott Richard Maw dobos pedig minden esetben megadja a kellő lendületet, lüktetést a dinamikusan megszólaló tételeknek. A jóval rövidebb The Coming Of A King menetelős tempója, időnként pofon erejű témái és epikus doomba illő kórusai már jóval egyedibbek a nyitásnál, Seale Wilsonnal kiegészített vokális teljesítménye is meggyőző tud lenni, még ha karakteres énekesnek sajnos híján is vannak.
 

    Számtalan példát hallottam már idén a heavy/doom, NWOBHM házasítására, múltjának megidézésére, de többégében gyengébb módon kaptam meg mindezt, ezzel ellentétben a Lancelot Of The Lake tökéletesen teljesíti ezt a feladatot. Az albumon ez után az egyetlen, számomra fájó pont következik, amit a banda tiszteletadásnak szánt, viszont én nem tudom nem másolatnak hallani. A Forbidden Love című, egyébként frankó doom tétel olyan szinten lopja a Candlemass The Bleeding Baroness című dalának témáját, hogy az már nekem is sok. Az Enemy Within szerencsére visszakanyarodik a megidézéshez és újabb klasszikus, jól megírt dalként szórakoztat, újra kicsit közelebb a refrénnek köszönhetően az epikus doomhoz. Az esetleges „legjobb dal a lemezen” titulus kiosztásának további nehezítéseként érkezik a The Grail Quest, ami legelőször elérhető szerzeményként már nagyon sokszor lement, ráadásul a zseniális Pylonra emlékeztet odamondós melankóliájával. Toplistás helyen kell szerepelnie az A Dream To Some, A Nightmare To Othersnek is, mivel bebizonyítja, hogy nem kell ahhoz 8-10 perc, hogy igazi doom hangulatot tudjanak teremteni. A versenyt végül a lemez és a mondakör csúcspontját is jelentő The Death Of Arthur nyeri, ami a nagybetűs végzet, amit csak így szabad, lehet és kell játszani. A kissé bugyután hangzó első másodpercek után a zárásra is marad valami, ami elüt a lemez hangulatától, ez az akusztikus, folkos Avalon, mely ugyan kellemes hallgatni való, de nem bántam volna azt sem, ha lemarad a kiadványról.

 
    Megmondom őszintén, nemrég méltathattam nagy örömmel az Angel Of Damnation lemezét, amit szintén a Shadow Kingdom küldött, most pedig itt ez az újabb gyöngyszem, amely kezdi velem elhitetni, hogy mégiscsak ér valamit ez az év a műfaj rajongóinak. Van egy nagyon stabil föld alatti vonulata a doomnak, ami nemhogy stagnál, de ilyen kiadványokat tud kiköhögni magából. Ha az Iron Void lemeze a 80-as évek második felében lát napvilágot, ma hivatkozási alap lenne sok zenekar számára, így viszont marad a doom rajongóknak, mint ennek az évnek az egyik kihagyhatatlan produkciója. A kiadónál pedig már ott lapul az új Pale Divine, hogy az amcsik is beszállhassanak ebbe a közegbe. Remélem hamarosan jut belőle egy nekem is…
Iron_Void_Excalibur_2018
Kiadó:
Stílus:
tradicionális doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Dragon's Breath
2.The Coming of a King
3.Lancelot of the Lake
4.Forbidden Love
5.Enemy Within
6.The Grail Quest
7.A Dream to Some, a Nightmare to Others
8.The Death of Arthur
9.Avalon
Írta:
boymester
2018. július 25., szerda, 14:04
Facebook:
Nekromant - The Nekromant Lives (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 20., szombat, 14:17
Crowhill Tales - If I Were A Crow (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 20., szombat, 10:13
Pale Divine - Pale Divine (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 14., vasárnap, 14:07
Owl - Nights In Distortion (2018)
Kritika, McFrost1977 @ 2018. október 14., vasárnap, 13:28
Black Oath - Behold The Abyss (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 7., vasárnap, 15:21
Acolytes Of Moros - The Wellspring (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 7., vasárnap, 15:13
Koncertek
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
A Nordic Symphony '18
október 28.,
Barba Negra
Aphotic Visions Tour 2018
október 31.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Symphonic Metal Night 2018
november 2.,
Dürer Kert
Infected Rain, Over My Dawn
november 3.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Wolfsnachte Tour 2018
november 4.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.092 seconds to render