Magyarország egyik leghiperaktívabb zenekarának, az Insane-nek az új albumát azt hiszem már mindenki nagyon várta, hiszen a 2005-ös, King Of Fools óta egyrészt sok idő telt el, másrészt tagcserék sújtották (?) a csapatot. Lecserélődött a basszusgitárosuk, és ami a legfontosabb, Knapp Oszkár énekes, frontember helyére Molnár Bálint került a Lights Go Out-ból.

Első megállapításként azt kell leírnom, hogy annyira tömény, és erős ez a bő félórás lemezanyag, mint egy kétdekás Portorico rum, mert miközben marja a torkot, azért rendesen bemelegíti az embert, és a tombolásvágy is garantált.

Hogy bővebben kifejtsem kissé szubjektívra sikeredett véleményemet, a lelkendezés oka az, hogy a srácok nagy bátran, és persze tudatosan haladva a korral, az eddig sem szűk zenei spektrumukat most még jobban kiszélesítették, és a modern, majdhogynem trendi (lásd a vadiúj promófotók ruháit, frizuráit) metalos témák mellett bátran, és előszeretettel alkalmaznak fúvós, vonós, billentyűs hangszereket és akusztikus megszólalást, néhány neves vendégközreműködő segítségével az új nótákban.

A lemezt nyitó, alig félperces elektronikus szösszenetet még Oszi hozta, és rendesen levert tőle a víz, de egyben még kíváncsibbá is tett. Azonban meg lehet nyugodni, az utána következőkkel már minden rendben van, beindul a henger, profin felépítve váltakoznak a durva kétlábgépes kalapálást igénylő, hörgős, agresszív riffek, a csattogó basszusos kiállásokkal, a sípoló gitárok a fülbemászó refrénekkel, és a jócskán megtördelt egyhén punkos, zakatolós témák, a szinte líraira vett, „rendes énekes”, akkordbontogatós lelassulásokkal.

Mindezek mellett még két nagy dobása is van a társulatnak, ez a hetedik, és a zárónóta.

Előbbi a Fuerteventura nevet kapta, és egy kis kétperces „stílusidegen ujjgyakorlat”, spanyolos gitárral és szaxofonokkal. (Nem tudom miért, talán a merészséget díjazandó, de egy kis gondolkodás után beugrott a „demós” Barbed Wire neve, akik a kilencvenes évekre ébredve, itthon úttörőként, a Sepu-s thrash-t – azt hiszem az Immemorial demójukon, szinte szentségtörést elkövetve -, jócskán megfűszerezték szigorú muzsikájukat egy kis „könnyed” fúvósszekcióval.)

Az utolsó, Lelkem iránytű című dal pedig magyarul hangzik el! Ez egy akkora – jó értelemben vett - metalsláger, hogy ha ezt nem klipesítik meg Gábor-ék, és nem lesz belőle mindent vivő „námbörvan”, akkor ne lássak több súlyzót:)

Rettentő sokszínű tehát az Our Island – Our Empire, hálás feladat mind kritikusnak, mind rajongónak a többszöri elmélyedés benne, mert ember legyen a talpán aki elsőre leveszi, és megjegyzi az összes apróbb díszítő trükköt, meglepetést okozó finom részletet. A hangzásért a Bakery felel, és jó szokásához híven, most sem okoz csalódást.

Végezetül a legfontosabb kérdés, vagyis nézzük milyen is az új pacsirta! Hallhatóan benne van a torkában minden, ami egy ennyire többdimenziós anyaghoz, és a rajta található komplex számok, váltásoktól hemzsegő énektémáihoz kell, úgyhogy egyértelműen jó vásár volt:)

Ha kötekedni akarnék (és akarok, tehát ezért a fél pont levonás), egyetlen problémám az album hossza, mert 34 perc elég kevésnek tűnik nagylemeznek, pláne hogy ha a ráfordított időt, és az alkotói kreativitást nézzük, úgyhogy itt nem működik a „jóból is megárt a sok” szisztéma. Higgyétek el, nem ártana meg!