ΑΧΕΡΟΝΤΑΣ
The Seven Tongues of ΔΑΗΜΩΝ

(Zazen Sounds • 2022)
boymester
2022. január 27.
2
Pontszám
8.5

2017-ben kapcsolódtam be a görög Acherontas munkásságának sodrába, méghozzá a hatodik nagylemezük, az Amarta segítségével. Azóta történt néhány változás a csapat háza táján, amit, ha olvastátok az előző cikket, cseppet sem figyelhetünk értetlen tekintetekkel. Az átjáróházként funkcionáló, tapasztalt zenészeket cserélgető projekt ugyanis az állandóság totális ellentéte a tagságát illetően, ugyanakkor az egyik legtermékenyebb black metal alakulat hazájában. A zenekar különlegessége, hogy okkultista tanok, sumér eredetű istenségek nyomában zarándokolva időnként teljes mértékben újjászületik és más-más aspektusát kezdi el kutatni a sötét túlvilági lényeknek. Ezt az átalakulást teljes mértékben kell vennünk: zenekarnév, külsőségek és sokszor az alapító V.P. Sorcerer körülötti zenészek jelentős része cserélődik. Sorcerer szerint lépésről lépésre törik fel a túlvilági démonok lepecsételt celláit és engedik szabadjára az emberek által ismeretlen erőket. A görög legenda gyökerei egészen 1996-ig követhetők vissza, amikor Worship névvel indultak a rituálék, melyek aztán rövidesen jött a mai napig legsikeresebb Acherontas korszak.

Persze egy ilyen átalakulás lehet a show része is, de jelen esetben biztosan nem erről van szó, mivel a zene sem marad ki a váltás alól. Alapjaiban véve mindig is black metalban gondolkodhattunk a rendkívül termékeny évtizedek alatt, de ezeket hangulatában, felépítésében is másképp közvetítette a banda. Az immár megszűntnek tekinthető Acherontas a kísérletezés, az enyhe progresszió jegyében fogant, melyben ősi civilizációk különféle kapcsolatteremtési kísérleteivel találkozhattunk a földöntúli, természetfeletti világok feltárása során. Elődei a nyers gonoszságra, a kendőzetlen erőszakra támaszkodtak, a görög ábécé betűivel lejegyzett új fejezet viszont az időközben megszerzett tudást, tapasztalatot hivattott bemutatni. Mivel kedvezhetünk egyes démonoknak, ismeretlen lényeknek, milyen hatalommal bírnak és hogyan idézhetjük meg őket? A zenekar szerint ez lesz az utolsó átalakulásuk, a történet utolsó fejezete, ami felteszi a koronát egy egyedülálló történet végére.

Ebből a kedves előtörténetből adódik, hogy az egész album csöpög az okkultista filozófiától és gondolatmenetektől, melyekben a tagok könyékig ásták magukat hosszú évek alatt. Az újjászületés velejárója ezúttal a progresszió helyett az ünepélyesség, sokkal inkább epikusság és nagyívűség. Gondosan megszerkesztett, csúcspontokkal rendelkező időigényes tételek, ahol folyamatosan folytogat minket az erős hullámokban érkező gonosz atmoszféra. A hét dal hét pecsét feltörését jeleníti meg, melyek során olyan elveszett lelkek és alapvetően gonosz entitások kísértenek meg minket, mint Lucifer, Leviathan, Belial, Choronzon, Hecate, Drakon és maga a Sátán. Gyorsan felhorkanhatnánk rajt, hogy hittanos alapismereteink alapján Lucifer az maga a Sátán (előbbi elvileg a bukott angyal korában viselt neve, második az alvilág, a pokol vezetőjeként kapott neve), de itt a modernebb okkultista tanok keverednek a görög miszticizmussal, mely szerint az emberi természet „sötét” oldalát a hét hatalom irányítja. Belial a fekete föld, Leviathan a feneketlen óceánok, Lucifer a levegő, míg a Sátán a tűznek tudója és parancsolója. Choronzon ugye a mélység, a túlvilági sötétség bolyongó lelke, Hecate pedig a boszorkányság egyik őse (ő látható egyébként a borítón egy 1901-es ábrázoláson), a gonosz mágiák megteremtője, Drakón (a kígyó) pedig a kísértés örökös jelképe.

Szimbolikát illetően van tehát felfedezni való az albumon, de szerencsére ugyanezt elmondhatjuk a zenéről is. Ugyan nem formabontó és újító, de egy pillanatra sem hagy kétséget affelől, hogy egy hosszadalmas történettel rendelkező alakulat következő lépcsőfoka.

Szokás szerint Sorcerer volt a fő ötletgazda, főnök, de ahogy eddig is, olyan kvalitású zenészekkel vette magát körbe, akik önállóan is lekörmölnek egy nyomorba döntő zenei szösszenetet pillanatok alatt. A kezdő Lucifer – Breath Of Fire már ki is teríti a kártyákat: az ének továbbra is nagyon változatos, ahogy eddig (károgás, kántálás, kórusok sokféle hangnemben, formában), atmoszférát erősítő monotónia és az egészet megfoghatóvá tevő, időnként dallamosnak mondható gitárjáték. Sajnos a zenekari tagokról ezúttal még semmit sem tudni, eddigi promós képeiken pedig jellemzően takarásban vannak, így személy szerinti dicséretet nem tudok kiosztani, pedig a dob ezúttal igazán letaglózóra sikerült, akárki üti a bőrőket. Remek példa erre a gyakori tempóváltásokkal operáló Leviathan: The Fervent Scales In Reverance és a borzasztóan morbid rituáléként megjelenő Belial: The Enn Of Beliya’al című tétel is. Igazából azonban nem egyszerű kiemelni szerzeményt a korongról, mert ahogy egy szertartás sem működik a kötelező elemek nélkül, itt is ajánlott az egyben fogyasztás. Egy kicsit hagyományos, egy kicsit modern, de mindenképp ihletett fekete fém ez a görögöktől, akik szerintem már éjjel-nappal csak az ördöggel paroláznak.

Az albumot hivatalosan március 22-én hozza el nekünk a projekt!

ΑΧΕΡΟΝΤΑΣ (Acherontas) – The Seven Tongues of ΔΑΗΜΩΝ (2022) (2 komment)

  • Necron Necron szerint:

    Csibészes! Ha koponya és santal fa füstölő van az asztalon ,akkor az csak jót jelenthet!

  • Winci Winci szerint:

    Borzongató. Több évtized után (ismét) először(?) tűnik autentikusnak egy ilyen klerikális okkultizmus (ha van ilyen). Pedig hittem már ilyesmi stílusú hangulatrettentőre, hogy akkor és az az eredeti. Emez pedig egy szinte bizánci gazdagságú sötétség-imádat. Nem hiszem, hogy sorlemez vásárló leszek, de így net-en át már mentettem a hallgatnivalók közé. Az írás nélkül, bizony, elkerült volna.

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.