ΛΔΛΜ

Sun (2021)

Viszonylag ritkán kerül “hallótávolságba” görög csapat, de most valahogy kiszúrtam ezt a szerkesztőségbe érkező digitális promocunamiból. Az e-mail tárgyában olvasható grunge miatt akadt meg a szemem rajta… Az öttagú bandáról (akik eddig egy EP-t és néhány dalt jelentettek meg digitálisan) azt írták, hogy a grunge, a post-rock, az alternatív metal, a pszichedelikus és a stoner rock világát ötvözik dalaikban.

A lényeg, hogy kaptak egy esélyt és már az első hallgatásnál olyan élmény ért, hogy – kis túlzással – beleragadt a lejátszási listába a digitálisan már tavaly nyáron megjelent SUN c. lemez. Aztán jött némi pihenő és a következő nekirugaszkodásnál azért már sikerült objektívabban hallgatni és talán véleményt alkotni is. Annál is inkább, mivel az anyag – ami eddig már 30 000+ meghallgatás fölött jár mostanában jelent meg vinylen, kazettán és CD-n a Venerate Industries kiadónál.

Szóval a görög csapat konceptanyaga olyan Twin Peaks hangulattal indul, ami még számomra (aki csak kedvelem a sorozatot, de rajongónak semmiképp sem nevezném magam) is megalapozta a bizalmat és valahogy beette magát a bőröm alá. Számomra az egész album egy nagy utazás a mélybe, a lélek árnyékos oldalára. Nem egy azonnal ható anyag ez, de van benne valami, ami akár már az első hallgatásnál is rabul ejthet.

A bandára szerintem a kelleténél talán egy hangyányival jobban hatott az AIC meg a Tool, amivel nekem csak annyi a gondom, hogy direktebb a kelleténél. Ennek ellenére ez egy hangulatos lemez, amit azoknak ajánlok, akik a sötétebb hangulatú zenéket bírják, valamint a grunge és a stoner sem áll tőlük távol. A Super Silver Haze egy lassan hömpölygő, a lélek mélyét kapirgáló tétel. Azt hiszem, kellő pillanatban igen mélyre tudna rántani, amiben az örvénylő, kavargó gitártémáknak és az elszállós, itt-ott Layne-t idéző kántálós énekdallamoknak jelentős szerepe van. Az az itt-ott felbukkanó – kicsit Deftones-jellegű – suttogós vokál is igazán sokat dob az egészen. Azt gondolom, nem véletlenül lett ez az első kislemez, illetve forgattak erre egy eléggé sötét hangulatú videoklipet is. 

A Never Say Never pedig – számomra legalábbis – a Mad Season-t (egész pontosan az Artificial Red-et) idézi meg. Hangulatánan legalábbis. Vannak itt Layne-t idéző énekdallamok is, de tényleg csupán megidézik, mert szerencsére Panagiotis Haloulakos (aki amúgy gitározik is a csapatban) nem próbálja másolni. Amúgy meg érzek a hangjában egy kevés Scott Weiland-ízt is. Az Enter: Oblivion például jó példa erre. A dal olyan kissé, hogy azt talán egy más hatásokból alkotó Stone Temple Pilots is játszhatná. Egy kicsit ki is lóg a sorból, mivel tempósabb szerzemény. A banda korábbi anyagaira utal vissza. Ez a lemez “slágere” (a többihez képest legalábbis), már ha lehet, illetve érdemes az esetükben ilyet állítani.

Az album második fele egy három tételes (MONOLITH  Phase #1-2-3) dalcsokor és számomra ez az, ami a konceptanyagot igazán hatásossá teszi. Az első fázison zeneileg és szövegileg is komoly lelki trauma, Panagiotis Chaloulakos minimál dallamai a lemondást, a fájdalmat olyan erővel közvetítik, hogy nehéz lenne mélyebbre menni. Szerencsére a Phase #2 már kevésbé súlyos. Ugyan szövegileg továbbra sem a NAPos oldalt villantja fel, az akusztikus gitár tiszta hangjia reményt hordoznak. A záró instrumentális Eclipse egy súlyos post metal tétel, de valahogy érzek benne némi “fényt” is, ahogy az a napfogyatkozásnál is ott van…

Amit még érdemes tudni a lemezről, hogy leginkább a banda 2012 óta írja és jammelések, improvizálások során állt össze az anyag. Összességében ez egy jó lemez, ám még mindig bizonytalan vagyok, hogyan is értékeljem. Annyira erősnek érzem az említett csapatok befolyását, hogy bármennyire is tetszik, nem tudok magasabb pontot adni. Az viszont tagadhatatlan, hogy az erényei miatt ez egy korrekt munka.

július 31.,
augusztus 04.,
augusztus 06.,
augusztus 07.,
augusztus 07.,