若潭 ruò tán
石 Stone (2017)

Nem is olyan rég arra kellett a szerkesztőségnek rácsodálkoznia, hogy a magyar olvasók után a második helyet a Kínából származó IP címek foglalták el a képzeletbeli dobogón. Én se igazán tudtam mire vélni a dolgot, lehet, hogy a kommunista párt extra kreditet ad minden jóravaló elvtársnak, aki szabadidejét szeretett honlapunkon tölti. Mindenesetre most egy kis hazaival szolgálhatok a nagy falon túlról érkező mélyen tisztelt közönségnek, mégpedig ruò tán egyszemélyes rituáléjának a személyében kapják a talpalávalót. Emberünk 2015 óta jelentkezik különböző, mély lelkülettel rendelkező kiadványaival, még saját kiadót is alapított a WV Sorcerer Productions által, aminek Franciaországban és Kínában is van érdekeltsége. Jómagamnak a jelen írásomban is taglalt bemutatkozó albumával sikerült rálelnem még a kiadásának évében és mély benyomást tettek rám a hallottak. A vagyis a Stone egy másvilágbeli tájra kalauzol el minket, ahol a szellemek körülöttünk járják megigéző táncukat, mialatt mi a delírium mámorító ugyanakkor világtól elválni készülő fázisába lépünk. Kell hozzá nyitottság? Még szép. De ha megvan bennünk a nyitottság a különböző népek ősi kultúrájának, zenéjének a felfedezése iránt, akkor semmi akadálya annak, hogy magunkévá tegyük a Stone minden mozzanatát.

Mint mondottam a 若潭 ruò tán egy egyszemélyes és ezáltal mélyen bensőséges projekt, aminél egyedül az ősök szellemével kell konzultálnia ruó tánnak. Nanjing városában látta meg a napvilágot, ami Jiangsu Provinciában található, itt is kell keresnünk az inspirációkat, azok ugyanis mélyen gyökereznek, elborították őket az évezredek, de ruó tánnak hála mi is bele pillanthatunk ebbe a sokszor dermesztő sötétségbe burkolózó rituáléba. A drone, ambient, neo-folk és a sámáni szertartásokra jellemző keretes szerkezet jellemző debütáló albumára, ahol a cél nem más, mint hogy minket is közelebb vigyen a lelkünk nihilizmust igénylő oldalához. Nincs itt semmi szükség a technológia vívmányaira, nem kellenek az összes-vissza kúszó-mászó kábelek és torzító pedálok tengere (legalábbis nem annyi), csak mi és a hangszerek lüktető ritmikája marad, nincs köztünk semmi zavaró tényező. Blood, Mist, Moon és Soil: négy felvonás, egy teljes élmény. A spiritualitás lélekromboló oldalát a szinte életre kelő dobok, a megigéző furulya, angyali csengettyűk, a torokének és a taknyos varjakat idéző black metal károgás hozza el egyenesen a hálószobánkba. A Blood kezdi meg a beavatásunk, ez jelképezi a vérszerződét, ami utat enged a szertartás sava-borsába. Extra közel helyezte ruó tán a mikrofont az üresen kongó dobhoz, szinte hallani a szállóporszemcsék rezdüléseit. Hagyja, hogy azoknak a rezonálása behatoljon a lelkünkbe, vissza-visszatérő ütemüket a megkonduló kolompok követik majd egy facsörgő jelzi a másfél perces beavatás végét.

A Mist nevéhez hűen, sejtelmes, ambientbe hajló közepesen mély búgással üdvözöl minket a következő szakaszban. Az ilyen és ehhez hasonló kiadványok leggyakrabban visszatérő kritikája az, hogy nem köti le a figyelmet és unalmassá válik egy idő után. Nem mondom, hogy ruó tán lesz az, aki a zsánerben kétkedőket fogja meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, de ha engedik, hogy kibontakozzanak a tételek, akkor könnyen azon kaphatják magukat, hogy máris vége a lemeznek. A sejtelmes suttogások, a visszhangzó dobok ritmikája, egyszerű ütemei gyakran visszatérnek és nem nehéz kiismernünk magunkat bennük. A háttérben megszólaló fekete fémes károgások a csendesen csordogáló nyugalom szárnyain sokkal hatásosabbak, mint a hagyományosan vékony papírgitárok közepette. Szinte érzem, hogy feljebb megy a pulzusom, amikor az a mélyről jövő, fájdalmas, morbid kántálás kikel a saját maga által teremtett féreglyukból. A drone félúton csatlakozik be hozzánk, rezonanciája tovább fokozza a feszültséget. Minderre a feszültségre emberünk torka is rákontráz, egyre harsányabb az átszellemült kántálás. A mélyről jövő torokének, a folyton ismétlődő ütemes dobok és a drone fuzz teremti meg a lényeget, az átszellemülésünknek itt már el kell jönnie, ha mégsem hat a varázsige, akkor egyszerűen nem nekünk való ruó tán sámánvilága. Nincs is evvel semmi naj, nagyon niche zsáner ez, kevés embert szólítanak meg az üresen kongó dobok, de akik felfigyelnek rájuk, azok különleges élményben részesülhetnek.

A leghosszabb tétel után egy feleolyan hosszú utazásra hív minket ruó tan, aminek a Moon nevet adta. Ha eddig tetszett a dolog, akkor innentől már nyerők vagyunk, ha lehet talán még sötétebb oldalát mutatja meg a művész úr. Mélyebben búg a drone, akárcsak a dobok és a vokál is a mélyebben lévő frekvenciákat használ, amire a baljóslatúan csilingelő részek kontráznak egyet. Egy ilyen albumnál a hangulatteremtés a kulcsa mindennek, ha nem teremt elég erős atmoszférát maga körül az alkotó, akkor mehet is le a WC-n az egész hóbelevanc. Engem maradéktalanul sikerült beszippantania ruó tánnak ebbe a keleti misztikumba, az utolsónak érkező Nivkh ceremónia élő felvétele pedig igazi csemegeszámba megy. Nem egy előadást hallunk, nincs semmi se eljátszva, egy valódi rituálé felvételét hallhatjuk. Nyers, megkapó és hiteles. Ezeknek mind meg kell lennie annak érdekében, hogy a hallgatót sikerüljön dimenzióutazásra ösztökélni. El kell hagyni a tér-idő kontinuum láncait és a lelkünkkel kell hallgatni egy ilyen albumot. Az én egyetlen problémám az, hogy túl rövid volt az utazás. A fél órás játékidő nyugodtan lehetett volna hosszabb is, simán elidőztem volna még az ősi tanok kántálásait hallgatva. Az alkotónak persze több kiadványa is van, egyikkel se lövünk mellé, a már említett kiadója pedig szinte csakis ilyen és ehhez nagyon hasonló szellemiségű kiadványok végtelen kincsesbányája. Egy avant-garde ezotériára specializálódott kiadó, amely a modern világban büszkén adja a lelki táplálékot mindazok számára, akik szomjazzák azt.

Lubomyr Melnyk
február 04.