Nyolc percnél alig hosszabb merülésre csalogat a magyar Undersea Field háromszámos EP-je. A Blue három rövid szerzeménye a szeptember körül érkező Underwater Observer című nagylemez előfutáraként jelent meg, az utóbbin pedig tíz dal lesz hallható.
A Föld nagy vizeinek titokzatos univerzuma rendre megihleti a zenészeket – elég csak az oly nagy népszerűségnek örvendő Chthulu-mítosz sötét mélységeit feltáró anyagokra gondolni –, ám az Undersea Field egészen más színekben érkezik ebbe a miliőbe. A zenekar a kísérletezős pszichedelikus rockot választotta a tengerek, óceánok hangulatának megfestésére, és a víz alatti élet végtelenségének ábrázolására. A hazai formáció nem tartja fontosnak a zenekari fotók és tagok neveinek közzétételét, sőt, a projekt még éneket sem tartalmaz, tehát instrumentális hangulatfolyamra számíthat, aki felveszi a búvárfelszerelést. Ebből a zenéből azonban egy pillanatra sem hiányzik a vokál, a dalok lényege éppen abban a szótlan ámulatban rejlik, amellyel egy alámerülés alkalmával kémleli az ember a felszín alatti világot.
A gitár- és dobalapú atmoszferikus zenét trance-közeli elektronika teszi kimondottan izgalmassá. A dobképletek roppant változatosak, és a témáknak valóban van egyfajta cseppfolyós állaguk, amelyben az élénk, ide-oda cikázó hangok ezerszínű vízi teremtmények rövid felbukkanását láttatják velem. A dalok elevenek, a víz áramlataival úszik bennük az ember, és bőven akad „látnivaló”. A kihegyezett ingerek minden oldalról érnek, miközben visz valamerre a víz. A témák, ötletek hullámzóan élesednek és tompulnak el az ember fülében, ami szintén a vizek mozgásának érzetét kelti. Ahogy a zenekar egyik tagja megfogalmazta:
„Amint víz alá merülünk vele, minden megváltozik. A hangok tompák lesznek, az irányuk bizonytalan és nem is tudjuk, mit is hallunk pontosan. Habár a delfinek és a bálnák tökéletesen hallanak a víz alatt, nekünk ez kevésbé megy. A víz alatt gyorsabban terjed a hang, de a mi hallószervünk és agyunk nem erre lett kitalálva, így egész máshogy halljuk őket, mintha hagyományosan, a levegőn keresztül jutnának el hozzánk. A projekt kizárólagos célja ennek a koncepciónak az atmoszferikus zenei képként való megjelenítése, valamint tiszteletadás a tengerek és óceánok hatalmassága és fenséges mivolta előtt.”
Élénksége ellenére, a zene nem válik mesterkéltté vagy sekélyessé; másképpen fogalmazva, soha nem ér le az ember lába ezekben a dalokban – a mélység tapintható, a kívánt érzést pedig sikerült megteremteni. A második és harmadik dal jól eltalált hangulata, emelkedett témái Kátai kísérletezősebb instrumentális tételeivel is mutatnak némi rokonságot. Egyedül azt kifogásolom, hogy nagyon rövidek a dalok, mert érzésem szerint, lenne bennük potenciál a további kiteljesedésre.
A hamarosan érkező nagylemezt a Newcastle-i Cruel Nature Records fogja megjelentetni, amelyhez remek nyitány a Blue. Aki természetéből fakadóan engedi, hogy a zene beférkőzzön a bőre alá, és onnan hasson rá, játssza le az EP-t legalább háromszor egymás után, és hagyja, hogy a nagy kékség magához ölelje.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Big-mega like, hogy újra írtál egy érdekes anyagról! Nekem kifejezetten jólesett a vízalatti merengés egy forró, fűnyírós, kertészkedős nap után! Köszi
Köszi. 🙂