Sokat panaszkodtam erre az évre a tradicionális, epikus doom metal rajongójaként, de azért még nem érdemes teljesen leírni 2021-et. Túl sok vetélytárs nem akadt ugyan a műfajban, de kétségkívül a legjobban várt anyaga ennek az esztendőnek a Count Raven visszatérő lemeze, hiszen a csapat képében egy eddig hibátlanul teljesítő klasszikust tisztelhettünk. Annak idején személyes ünneplésként a kétszázadik cikkemben foglalkoztam a műfajban megkerülhetetlen Storm Warninggal, most pedig, még leírni is fura, a 800-hoz közeledve került elém ismét Dan Fondelius kimeríthetetlen Sabbath mániájának újabb szüleménye. Az albumhoz joggal álltam tehát nagy elvárásokkal, főleg, hogy a zenekar 2009-ben már produkált egy hatalmas visszatérést a 90-es évek után bekövetkezett hibernációja után. A helyzet az, hogy a Count Raven nehezen tekinthető állandóan létező zenekarnak, mivel igazi főnöke hol foglalkozik a zenével, hol nem. Szerencsére Fondeliusnak akadt még mesélni valója arról a kietlen vidékről, ahol Saint Vitusok, Pentagramok és The Obsessed zenekarok szellemei keringenek a levegőben. Ezek a mesék sosem szerződések, pénzügyi okok miatt születtek, hanem mert egyszerűen eljött az idejük. Így van ez a The Sixth Storm esetében is, aminek kurvára eljött az ideje. 12 év hibernáció után tehát ismét feltámadtak a heavy metal hajnaláról származó riffek és talán egy újabb generációt tudnak inspirálni.
Na de nézzük, alapvetően mit is kapunk egy Count Raven lemeztől. A válasz igazán agyzsibbasztóan egyszerű: tradicionális doom metalt. Ezt nyugodtan írhatnánk nagybetűkkel is, hiszen ennél nincs több a csapatban, de kevesebb sem. Ezt a műfajt így kell játszani, így kell életben tartani bármiféle nemzeti sallang, okkultista maszlag, mélabús siránkozás, füves képzelgés nélkül. Persze ilyenkor rögtön jönnek azok, akiknek gőzük sincs arról, hogy egy ilyen lemez évente egy, ha megjelenik, hogy ezek mind sablonok és a stílus nem tud újat. Akkor miből táplálkozik az egész évben a nagyközönség elé kerülő death, black, power metal áradat? A Black Sabbath öntudatlanul teremtett műfajt (többet is), a metal esszenciáját, velejét, amit ezek a különféle extrém csapatok mind a mai napig követnek (gyakran szintén öntudatlanul), a mindig is hányattatott sorsú doom pedig ennek a közvetlen örököse. A legőszintébb és egyben legnehezebb mind közül, amit tizedannyi zenész sem képes jól játszani, mint mondjuk a technikás death metalt. Itt nem számít sem a divat, sem az idő, csak a csupasz fémzene legősibb bugyraiban való elmerülés. Hangzásban utolsó két lemezének karcosabb, rockosabb vonalát folytatja a zenekar, minőségben pedig ugyanott járunk, ahol bármelyik kiadványuknál.
Az album mi mással kezdődhetne, mint egy kis templomi orgonával, amibe belehasít a nagyszerű heavy metal menetelés. A Blood Pope motoros himnuszként zúdul a nyakunkba, majd felveszi a magabiztos középtempót a jól ismert, mégis azonnal ható riffek sokaságával. Fondelius továbbra is hozza az Ozzy hangulatot vokál terén, de példaképénél egy sokkal színesebb, sokrétűbb vokálra képes most is. A dal refrénjéből árad a szabadságvágy, egy visszafolytott belső düh, ami a tétel végén újabb kalapácsütésekkel csattan a koponyánkon. A majd 9 perces nyitány pillanatok alatt röppen el, mivel nagyrészt bólogatással leszünk elfoglalva, nem az óránk nézegetésével. Nem különb a The Curse sem, ahol már az összes rajongó szája fülig fog érni. Félelmetesen frissnek hat annak ellenére, hogy évtizedes recept alapján készült. Itt már elfelejthetjük a gyors tempót, mégis ízes hangszeres játékot élvezhetünk minden téren. Jens Bock dobos már bevált a Mammons War esetében, az új tag képében tetszelgő Samuel Cornelsennek pedig hiszem, hogy különösebben el kellett magyarázni, mit várnak tőle, hiszen évek óta erősíti a Goatesst is (itt aztán lehet keresni a kapcsolatokat a Lord Vicarral, Saint Vitussal és magával a Count Ravennel is zenészek terén). Már-már hard rock slágerként indul a The Nephilism, aminek refrénjét simán fogják énekelni az esetleges koncerteken, ám ez megint nem teljesen az, aminek látszik, hiszen a dal felénél (5 perc környékén) kapunk egy olyan pofont, amit nem érdemes elkerülni senkinek. Akárhogy is akarok változatosan fogalmazni, egyszerűen csak az esszencia jut eszembe minden pillanatáról. Itt azért sikerül visszakanyarodnia a zenekarnak saját kezdeti időszakához is.
Nincs teljes Sabbath idézés egy könnyedebb, lágyabb, mégis bánatos rövid tétel nélkül, aminek szerepét a Heaven’s Door tölti be ezen a korongon. Végtelenül egyszerű és körülbelül ugyanolyan hangulatos. A The Ending egy újabb himnusz, kalandozó basszussal és háttérben kúszó billentyűhangokkal, melyek a már említett Storm Warning horrorisztikus hangulatát idézik meg. Címével ellentétben ez azért még messze nem a vég, főleg, hogy a The Giver And The Taker követi. Ez volt az a tétel, amit a végére érve a továbbhaladás helyett újra meg kellett hallgatnom nár az első alkalommal. Ilyen gitártémát ilyen idős csapattól hallani nem mindennapi dolog. Azt hiszem idén visszatérhet akárki, akármilyen régről, ilyen vastagon és arcletépően egyik sem fog szólni. Egészen különleges a Baltic Storm is, ami jóval több érzelmet hordoz magában a kemény témák ellenére. Ugyan a dal vége tartogat némi kellemes meglepetést, itt azért még nekem is el kell ismernem, hogy a közel tíz perc sok volt ennek a dalnak. Szerencsére az Oden esetében már több tartalom párosul az újabb monumentális játékidővel, ráadásul ismét olyannal találkozhatunk, amivel korábban még nem: folkos dallamokkal.
Mint írtam, minden tiszteletem Ozzynak, de az ő stílusából Dan hozza ki a maximumot már jó ideje. Erre nagyszerű bizonyíték a zongorával kísért Goodbye, ami szintén a sokszorhallgatós kategóriát képviseli. Igen, tudom, elfogult vagyok, de mi sem egyértelműbb egy olyan anyaggal kapcsolatban, ami végtelenül ritka manapság. Mindenki rohan, kapkod, nyüzsög, miközben a boldogsághoz elég a nagybetűs fémzene is, ami tiszta gyökerekből táplálja az arra érdemes lelkeket. Hosszú menet lesz ez október végén, amikor hivatalosan is megjelenik az album, de a rajongók élvezni fogják minden percét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
