Gyakran kerül szembe egymással az új lemezek közt a régi vágású death metal és a technikás, modernebb hangzással felvértezett örököse és általában az előbbit szoktam gyorsabban megfülelni. Ennek az is lehet az oka, hogy leginkább az „öregek” zenéje volt rám hatással, míg egy fiatalabb generációra ez már másként van, de mivel magam sem vagyok még 40 sem, így leginkább a nyomasztóbb anyagok irányába való vonzódásomat szoktam felhozni mentségként. Igazából nem mondhatjuk azt, hogy valamelyik valamivel is jobb lenne, hiszen megfülelve egy tökéletesen kivitelezett modern szerzemény és egy régi klasszikust rögtön szembe tűnik, hogy annyira lehet őket néha egy lapon említeni, mint a hard rockot a blues zenével. Mindkettőnek kialakult már a sajátos eszköztára és mindenki saját ízlésének megfelelően válogathat, mint a piacon. Az utóbbi évek retró hulláma is felhozott legalább annyi nagyszerű régi sulis death lemezt, mint a 90-es évek és ideje volt már egy olyan kiadványnak is, ami ezt a két elkézelést tudja valamilyen formában ütköztetni. Ilyennek tartom a német Apep bemutatkozását, akik témavilágukat illetően finoman szólva sem hoztak újdonságot (ókori, egyiptomi mitológia), de zenei téren egy igen kellemes, voltaképp szórakoztató egyveleggé olvasztották össze a múltat és a jelent. Friss anyaguk a The Invocation Of The Deathless One, ami ismét a piramisok elátkozott tárnáiba vezet minket.
Legszimpatikusabb tulajdonsága az anyagnak az, hogy viszonylag röviden, 36 percben robbant lángra maga körül. A kalandosabb dalszerkezetek, tempóváltások és szaggatások közt nem mondanak le a nyersebb hangzásról és a hagyományokat ápoló, puszta erőt sugárzó aprításokról sem. Mekkorát rúg már belénk a Whisperers In Darkness az első percekben? Egyértelműen az egyik legerősebb tétellel nyitják meg az anyagot, de a folytatásban sem vallanak szégyent sem dalírás, sem hangulatkeltés, sem pedig hangszeres tudást figyelembe véve. Ugyanakkor egyetlen irányba sincs kidomborítva a lemez, öncélúságnak nyomát sem találhatjuk rajt. Szinte minden dalba jut érdekesség, finom csavar, ugyanakkor a brutalitás faktor sem csökken. A viszonylag fiatal zenészek meglepő rutinnal tudták le tehát a bemutatkozást, ami egyébként nem véletlen, hiszen több projektben is találkoztak korábban, de ezek közül a kezdemények közül szerintem a Apep lesz az igazi nyerű széria. Külön senkit sem tudnék egyébként kiemelni, mert éppannyira változatos a dob, mint a gitártémák és a vokál is változatosra sikerült a keretein belül.
A zenét időnként megtöri néhány furcsább elem, egy-két horrorisztikus hang, de szükségesek is bele ezek a pillanatnyi pihenők, hogy ne tűnjön túl sűrűnek az album. Sokszor érzem azt egy-egy modernebb, progresszív vagy technikás címkével felvértezett kiadvány hallgatásakor, hogy megfolyt a rengeteg hangjával, de közben nem képes hangulatba hozni, megfelelő kötődést kialakítani saját maga iránt, akárhány hangot képes lefogni néhány mutáns génekkel megáldott zenész. Az Apep dalokra támaszkodott első sorban, amelyeket finom részletekre bontott és okosan dolgozott fel, megőrizve azt a hangulati kapcsot, ami magát a műfajt a csúcsra emelte annak idején. A borító Paolo Girardi újabb remek festményével válik mutatóssá, a hangzás pedig ahogy írtam, minden finomságnak teret enged.
Ha esetleg egyszerre jelenne meg kedvenc technikás bandád új kiadványa és egy fasza old school album, akkor válaszd helyettük a The Invocation Of The Deathless One-t, így biztosan nem maradsz le semmiről. A teszteléshez használhatod a zenekar bandcamp oldalát, itt meghallgatható a teljes lemez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
