A metalcore köszöni szépen él és virul

As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King (Barba Negra, 2019.10.07.)

Bár a metalcore hullám már rég lecsengett, a stílus a mai napig köztiszteletben van az arra fogékonyaknál. Hova tovább, nekem is az egyik kedvenc stílusirányzatom volt. Fergeteges lemezek születtek a Killswitch Engage, a Shadows Fall, az As I Lay Dying, a Darkest Hour, a Himsa, vagy éppen az Unearth műhelyében, melyek a mai napig hivatkozási alapként szolgálnak.

Azt, hogy mekkora igény van a mai napig a stílusra, mi sem mutatja jobban, hogy a hamvaiból (a szappanoperába illő feleséges/bérgyilkosos/elhatárolódunk az énekestől) feltámadó As I Lay Dying visszatérő turnéjának Budapesti állomására hatalmas érdeklődés mutatkozott (teltházas is lett a végén azt hiszem).

Az estét a Fit For a King nyitotta. A csapatot nem ismertem a koncert előtt, mivel be kell vallanom töredelmesen, csupán elvétve hallgatom a stílus újabb képviselőit (Siberian Meat Grinder, Parkway Drive). Ennek oka az, hogy semmit sem tudnak számomra hozzátenni a bevezetőben említett zenekarok munkásságához, Sajnos a Fit For King is ebbe a skatulyába esik nálam. Tetszik ha szól, de egyetlen momentumra sem kaptam fel a fejem, sőt a lemezeiket sem fogom hallgatni otthon. Alapvetően semmi gondom nem volt az előadással, a zenekar pörgött/forgott, és még a közönséget is sikerült mozgásra bírni.

A másodikként színpadra lépő Unearth volt számomra az est másik nagy vonzereje volt az As I Lay Dying mellett. A 2004-es The Oncoming Storm lemezük az egyik legjobb dallamos death ihletésű metalcore album (a Zombie Autopilot konkrétan a legjobb In Flames nóta, amit nem az In Flames írt meg), de alapvetően gyenge lemezt sem adtak ki soha. A zenekarral már volt szerencsém találkozni egy ízben, ami ugyan akkora élmény volt, mint a mostani koncert. Kiváló nóták, kiváló előadásban. Igazából egy időutazás volt az egész koncert, melyen a legkirályabb idegenvezetők egyikét kaptuk.

Aztán sajnos ki kellett szállni az időgépból, mert a színpadon is termett a Chelsea Grin, akik mindent megtestesítenek, amit a deathcore-ban nem szeretek. Ennek ellenére a közönség fogékony volt, sőt talán a Chelsea Grin pólós rajongók aránya volt a a legnagyobb a rajongók soraiban.

Aztán vissza az időgépbe. Az As I LAy Dying-nak a régi imázst az előzmények ellenére sem sikerült lerombolni, és még az új lemez is kiválóra sikeredett. Szóval én is keblemre öleltem a feltámadást, főleg, hogy Tim Lambesis nélkül a csapat kiadott két számomra rém gyenge kiadványt Wovenwar néven (az In Flames előtti koncertjük még tovább növelte az ellenszenvemet, mivel rém gyenge volt a produkció).

A koncert kezdetére a Barba zsúfolásig megtelt, talán a Parkway Drive + Heaven Shall Burn Barbás buliján voltunk ennyien. A zenekar az új lemezes Blinded-al kezdtek, mely egyból a plafonra tette a hangulatot. A teljes koncert fényében tényleg elmondható, hogy az új album nótái semmiben sem maradnak alul a régebbi szerzeményekkel, sőt versenyre is kelnek velük. Nem voltak csúcspontok, végig száz százalékon pörgött a buli mind a zenészek, mind pedig a közönség oldaláról. Természetesen azért, voltak olyan nóták, melyek közelebb állnak a szívemhez (Forsaken, An Ocean Between Us, 94 Hours), de semmilyen hiányérzetem nem maradt a koncert végén, ahol még két ráadást is kaptunk (Nothing Left, Confined).

Méltó visszatérés volt ez As I LAy Dying számára, mely egyben jól reprezentálta a metalcore mai napig tartó erejét, ha értő kezek prezentálják.

Képek: Bands Through The Lens

Video: youtube