Abigor
Totschläger (A Saintslayer's Songbook) (2020)

Reménytelenül üres volt a fejemben a karácsonyfa alatti tér, meg úgy a teljes élet a jelenlegi formájában, amikor fekete mancsával, túlvilági tűzzel főtött vörös szemeivel és húscafatos mosolyával maga az ördög elém nem csúsztatta évbúcsúztató, újrakezdő ajándékát. A vörös csomagon egy meggyötört, drámai helyzetben ábrázolt, töviskoszorús alak hirdette számomra, hogy elég a siránkozásból, mert lehetne a helyzet rosszabb is, sokkal rosszabb. Ez az ajándék nem más, mint a black metal veterán Abigor újabb agymenése, a Totschläger, ami immár a tizedik teljes értékű lemeze a bandának, ami önmagában megsüvegelendő. Alapvetően nem számítottam gyenge lemezre a duótól (P.K. és T.T. ugye örök, mellettük azonban számtalan vendég szokott megjelenni), a mellékprojektként indult zseniális Amestigonból kölcsönvett Silenius éneke pedig külön reménykedésre adott okot. A zenekart régóta ismerők szerintem tudják, hogy ennek a hármasnak az “eggyüttállása” szokta a legjobb pillanatokat összehozni. Azt sem hagyhatjuk figymen kívül, hogy ha van csapat, ami mindig törekszik a meglepetésre, megújulásra, vagy épp múltidézésre, akkor az az Abigor. Legutóbb például egy valamivel több, mint fél órás anyagban az általuk megálmodott káoszt igyekeztek a 90-es évek első felének visszacsempészésével prezentálni. Most azonban teljesen szabadjára engedték annak a diliháznak a lakóit, ahonnan ötleteik többségét szedik és a modernebb megközelítés irányába tettek egy lépést úgy, hogy a háttérben mégiscsak megmaradjon az a varázslat, amibe annak idején ők is, mi is beleszerettünk.

Tehát minden adott egy jó Abigor lemezhez, viszont ennél sokkal többet sikerült most összekalapálniuk. A Totschläger ugyanis csúcsra járat mindent, amit eddig szeretni lehetett ebben a felállásban. A zene továbbra is a pokolban fogant és a sátán igazságát hirdeti, megjelenik a szokásos káosz és epikus méretű pusztítás, a féktelen agresszió, ugyanakkor most mindez teljesen átgondolt, végtelenül profi formában tálalva. Halálos precízió kapcsolja össze a korábban random működő elemeket, melyek éppolyan szórakoztatók, mint amennyire képesek elborzasztani. P.K. csúcsformában van, a klasszikus rezgések, témák minden egyes tételben megtalálhatók, de folyamatosan kapunk melléjük kalandos szóló darabkákat, hangszeres kalandozásokat. T.T. a dobok mögött szintén ezzel a habitussal állt munkához, minden egyes robbanás, darálás, pörgetés élményszámba megy és sosem öncélú: együtt dühöng a zene és az ének teljes egészével. Sileniust sem hagyhatjuk ki a sorból, hiszen a hangulatos zongorás bevezető után első üvöltésével felállította a szőrt a karomon. Rendkívül sokoldalú vokalista, szerintem ahány zenekarhoz közve volt eddig, annyiféle módon képes eltorzítani a hangját. Volt ideje rutint szerezni az Amestigon, Summoning, Cromm, Kreuzweg Ost berkein belül.

De menjünk szépen sorban, mert ugyan tudom, hogy néhány kollégám szívbajt tud kapni a dalról-dalra elemzéstől, ez a lemez megérdemli, hogy egy-két szót ejtsünk a tételekről. Persze igyekszem nem lelőni a meglepetéseket, mert bőven akad fület kényeztető megoldás az első perctől az ötvenedikig.

Itt van kezdésnek a Gomorrha Rising – Nightside Rebellion, ami hagyományos zongorával és filmes billentyűhangokkal indít, melynek túltolt epikussága nem véletlen – a szent történetek tudatos kigúnyolására tesznek kísérletet. Ebbe süvít bele a már említett ordítással Silenius, hogy aztán jóval morbidabb, szintén gunyorosra vett acsarkodással beintsen a szentírásnak. Ezzel ráadásul nincs egyedül, kórus képében hű követői is kiveszik a részüket az áldozathozatalból. A monumentális súllyal ránk nehezedő, folytogató tétel hamar atomjaira esik, a károgásból narráció lesz és egy jóval modernebb, mégis őserőt elszabadító eposszá növi ki magát. Zseniális a folyamatos változás, építkezés, amit a dal megírásakor kitaláltak. A keretet természetesen ismét az üvöltés, majd a korábban megkezdett filmes háttérzajok biztosítják. Post/black maszatolással kezd a Silent Towers, Screaming Tombs, hogy aztán szembeköpve ezt a vonalat egy kortalan misztikummá nőjje ki magát. Az jutott róla eszembe, hogy sötét és kiszámíthatatlan, mint a legutóbbi Mayhem és szórakoztató, mint a Behemoth vagy az utóbbi években megjelent Rotting Christ anyagok. A kórus pedig mindent visz…

Első hallgatáskor nem volt könnyű mit kezdenem az Orkbluttal, de nem rossz értelemben. A dal felépítése nem hétköznapi: a 90-es évek orgonajátéka (korai Abigor, Emperor) kacsint vissza az elején, amit aztán valami furcsa, eddig részemről még nem hallott black metal hallucináció követ, hogy végül ismét modern utakra terelődve őröljön le apró cafatokra. Ezt bizony emészteni kell és akad még benne felfedezni való. Könnyebben adja magát a nagyrész egyszerű gonosz riffel rendelkező The Saint Of Murder, ami nyugodtabban kezdődik, hogy természetesen jól beindulhasson, majd egy nagyszerű gitárszólóba torkolljon. Ezek után ismét a rendezettséget mutató káosz kap főszerepet a Scarlet Suite For The Devil esetében, ahol Silenius alakít olyat, amit büszkén tehet be a portfóliójába “életem legelmebetegebb pillanatai” címszó alatt. A dal utolsó pillanatai azt feltételezik, hogy most egy dallamosabb irányba fogunk elkalandozni és ennek tökéletesen eleget tesz a La Plus Longue Nuit Du Diable című finomság, aminek ettől függetlenül minden dallama igencsak elborult. A Peste Noire jutott róla eszembe őrült sanzonjaival, nem véletlenül.

A Tartaros Tides a csapat epikusabb oldalát mutatja meg egy kevésbé kaotikus, de cseppet sem egyszerű dal keretein belül. Igaz a nagyívűség, monumentalitás szinte az egész lemezre kiterjed, itt ez még inkább érzékelhető. Nem egyszerű történetet mesél el végülis az album, konkrétan az első gyilkossággal és annak hatásaival foglalkozik (Káin története). Ehhez hozzá tartozik tehát a minden emberre hatást gyakorló esemény hangulata, akárcsak a fejeben megszületett bűn és a vele járó őrület megzenésítése, ahogy azt a rövid, de igencsak hatásos Flood Of Wrath esetében hallhatjuk. Különösképp tetszett, hogy ezek után nem egy feloldozást, megnyugvást, pihenőt kínáló tétellel zárták le a lemezt, hanem az eddigi legkegyetlenebb számmal. A Terrorkommando Eligos összefoglalja az egész kiadványt, majd többszörösére hajtja a gyűlöletbombát és agressziót. Játékos témáival a Dissectiont is megidézte.

Szerintem az Abigor bebizonyította azt, amit nagyon kevesen tudtak eddig: létezik olyan 90-es években indult black metal horda, ami még nincs túl a fénykorán és az útvonalkeresgetés helyett saját receptjüket tökéletesítették az évtizedek alatt, aminek meglett az eredménye. Igazán rossz lemezt talán még sosem adtak ki, de ennyire erőset utoljára a 95-ös Nachthymnem környékén készítettek. A lemezt teljes egészében meghallgathatjátok a kiadó bandcamp oldalán is.

Desszert Záróbál
december 17.