AC/DC
PWR UP (Power Up) (2020)

Az AC/DC életem egyik olyan meghatározó zenekara, amely megszerettette velem és amellyel elkezdtem megismerni és hallgatni a hard rock és metal zenét. Első találkozásom a bandával a ’90-es évek második felében volt valamikor, amikor általános iskolás koromban bátyám által kazettán meghallottam a The Razors Edge (amit mind a mai napig rengetegen aposztróffal írnak, helytelenül) lemezt és egyből a rabja lettem (a kazetta mind a mai napig megvan még valahol a szekrényben). Aztán, ahogy lenni szokott, elkezdtem egyre jobban megismerni őket és a diszkográfiájukat, majd pedig velük párhuzamosan egyre több metal és hard rock zenekart hallgatni. Le kell szögeznem, hogy számomra nincs unalmas, vontatott, átlagos, vagy „rosszAC/DC lemez, mert mindegyik albumuk tartalmaz annyi jó dalt, ötletet és zenei részt, hogy ne legyenek azok. Rengetegszer lehetetett és lehet is azt olvasni, hogy ha egy számukat hallotta valaki, akkor mindet hallotta…nem gondolnám, hogy ez teljes mértékben megállja a helyét, mert szinte mindegyik lemezen vannak olyan nóták, melyek elütnek a „jól bevált” sémáktól és valamiben mások, mint a többi.

Az már önmagában örvendeztető és megsüvegelendő, hogy egy 1973 végén alakult banda még 2020-ban is aktívan nyomja azt a zenét, amit imádnak, amivel szórakoztatni akarnak és nem érdekli őket, hogy már 63-73 év között járnak mindannyian, ők nyomják a boogie-s, blues-os alapokra helyezett kőkemény hard rockot úgy, ahogy azt meg mi szeretjük. Azt is ki kell emelni, hogy az évek/évtizedek teltével mindig tudtak alkalmazkodni az adott korszak zeneiségéhez, amire talán pont a már fentebb említett The Razors Edge lemez a legjobb példa (érdekesség, hogy a WWE pankrációs szervezet mind a mai napig használja a banda különböző dalait, már több, mint egy éve a Smackdown hivatalos zenéje az Are You Ready, valamint a múlt heti gálájuk (Survivor Series PPV) hivatalos zenéje a Shot in the Dark volt az új lemezről), amely a 17 sorlemez közül szerintem a leginkább eltér a többitől. Jóval feszesebb, jóval gyorsabb, keményebb hangzású számok sorakoznak rajta, mint addig, de ide lehet még sorolni a zseniális klippel rendelkező Big Gunt, ami a szintén remek Az utolsó akcióhős film egyik, azóta már ikonikussá vált betétdala, és amit mind a mai napig nem értek, hogy miért nem játszottak sosem élőben (mikor szinte kiált a számról, hogy koncerten mekkorát ütne).

Sokan elkülönítik az AC/DC munkásságát, és sokaknak a Bon Scott halála (amit azért szintén valljunk be, azzal az életvitellel, amit ő élt, sajnos várható volt, hogy előbb-utóbb be fog következni) utáni lemezek már nem igazi AC/DC-lemezek. Pedig lehet sok mindent mondani, de az mindenképp tény, hogy a Young-tesók megtalálták talán a lehető legjobb énekest a Bon Scott utáni „űr betöltésének” helyére, ami valljuk be, hogy lehetetlennek tűnt. Az addigra már feloszlott angol Geordie volt énekese csatlakozott a bandához 1980 áprilisában, akit kétkedve fogadott szinte mindenki, ám Brian Johnson már a Bon tiszteletére írt Back in Black lemezen is megmutatta, hogy a lehető legjobb döntést hozta a zenekar. És ez véleményem szerint azóta sem változott, hiába tartanak bizonyos lemezeket nagyon gyengének egyesek, számomra az utána következő korongok is egytől-egyig mind nagyon jók (igen, a rengeteg fikázást kapó Flick of the Switch vagy a Fly on the Wall is, de említhetném akár a Blow Up Your Video-t, vagy a Ballbreakert is). Én nem hasonlítgatom a banda lemezeit egymáshoz, nem mérem össze, hogy mely lemezek a jobbak, a Bon Scott-éra vagy a Brian Johnson-éra albumai, hanem inkább élvezem, szórakozom és hallgatom a jobbnál jobb témákat tartalmazó dalokat. Ja, és leginkább nem szűnt meg számomra létezni a zenekar Bon halála után sem, mert ha így tennék, nagyon sok fantasztikus dalról maradnék le.

Az elmúlt kb. 10 évben rengeteg minden történt a zenekar háza táján, és sajnos rendesen kijutott a rossz dolgokból is. Már akkoriban szárnyra kaptak azok a hírek, hogy Malcolm Young ritmusgitáros beteg, és a továbbiakban nem fogja tudni ellátni a feladatait a bandában. Sajnálatos módon a demenciája miatt 2014-re már olyan állapotba került, hogy nem tudta feljátszani a Rock or Bust lemez gitártémáit, amiket ők írtak Angusszal, így az unokaöccsük, Stevie Young tette ezt meg, aki azóta is tagja a bandának ezen a poszton (és aki egyébként egyszer már kisegítette a csapatot a Blow Up Your Video lemez 1988-as amerikai turnéján). Aztán jött Phil Rudd bírósági ügye és új-zélandi otthonában történő házi őrizetre ítélése, aminek hatására Angus visszahívta Chris Slade dobost a Rock or Bust lemez turnéjára, akinek én személy szerint nagyon örültem. És a turné második felében érte talán a legnagyobb veszteség a bandát, amikor is Brian Johnson énekes nem tudta azt befejezni a hallásproblémái miatt, így a már lekötött maradék koncerteket végül Axl Rose-zal, a Guns N’ Roses frontemberével fejezték be, ami igencsak megosztó döntésnek bizonyult a rajongók részéről. A turné befejeztével pedig Cliff Williams basszusgitáros hivatalos közleményben elmondta, hogy visszavonul a zenéléstől és hogy ez az AC/DC már nem az, amiben egykoron ő zenélni kezdett.

Mindezek után már rengetegen eltemették a bandát, ám most mégis itt van az új sorlemez, a PWR UP, aminek első kislemezdala, a Shot in the Dark hallatán a hangszórók szinte felrobbantak, amikor először meghallgattam. Igazi, vérbeli hard rock, olyan minőség, amit már megszokhattunk az AC/DC-től, tele slágerekkel, fülbemászó dallamokkal, refrénekkel! A lemez zenei részét tekintve hozza azt a minőséget, amit elvárunk a bandától, szerintem az utóbbi két albumnál (Rock or Bust, Black Ice) többségében jobb dalokat, riffeket, témákat tartalmaz. Egyáltalán nem bánom, hogy néhány dal (mint például a Shot in the Dark, a Through the Mists of Time, a Demon Fire, vagy éppen a záró Code Red) megidéz néhány korábbi AC/DC-dalt és/vagy témát. A nyitó Realize is telitalálat, a Kick You When You’re Down refrénje pedig zseniálisan fülbemászó, csakúgy, mint a Demon Fire – ami akkora Whole Lotta Rosie utánérzés, hogy csak na, ennek ellenére kiváló –. Egy-két töltelék(ebb) nótát leszámítva a lemez hosszúsága is pont el van találva, nem túl hosszú (41 perc), nincsenek rajta túl hosszú számok.

A tagok tekintetében Angusnak sikerült az, ami nem biztos, hogy mindenkinek sikerült volna: a lemezen ugyanis a banda „klasszikus” felállása játszik (természetesen, Malcolm és Bon halálával ezt a jelzőt már csak idézőjelben használhatjuk): visszatért Brian Johnson énekes, Cliff Williams basszer és Phil Rudd dobos is a Young-ok mellé. Brian 73 évesen (!) is tökéletesen és fantasztikusan hozza azt a magas nívót, amit eddig is megszokhattunk tőle, a karcos, érdes hangja most is telitalálat, le a kalappal előtte (emlékszem, mikor megláttam a Can I Sit Next to You Girl 1974-es dal klipjét, benne még Dave Evans énekessel, elsőre kicsit fura volt, ám én utána azt is megszoktam, igaz, Dave nem illett volna bele a későbbi AC/DC-be, karizmatikusságban sehol sem volt se Scotthoz, se Johnsonhoz képest, hiába hangoztatja azóta is elég sokszor ezt). A gitárjátékra sem lehet panasz, Angus most is kitesz magáért és a szintén még Malcolmmal írt ötletekből készült témákat remekül játssza el Stevie-vel együtt. Cliff és Phil pedig ugyancsak betonbiztosan hozzák az alapokat, a kíséretet. Rudd kapcsán annyit azért megemlítenék, hogy sajnálom Chris Slade-et, aki még egy vendégszereplést sem kapott a lemezre, pedig igazán megérdemelte volna.

A hangzásról is azt tudom elmondani, mint szinte az egész lemezről, tökéletes, Brendan O’Brien és Mike Fraser remek munkát végeztek most is, valamint a borító is telitalálat. A banda logója nemkülönben. A dalszövegeket tekintve pedig, aki mélyen szántó filozofikus sorokat vár az AC/DC-től, az rossz helyen keresgél.

Brianék elmondták, hogy most sajnos turnéra nem indulhatnak a lemezzel, de remélik (a kiadóval együtt), hogy a lemez sokak életébe visz egy kis derűt majd és a hallgatása közben elfeledik a napi borzalmakat, amik most a világban mennek, még ha csak arra a kis időre is. Ebben nem is lehetett volna jobban igazuk. De ha már koncert: a banda Magyarországon eddig mindösszesen kétszer (!) lépett fel, sajnos 1991-ben (6 évesen) a Monsters of Rock koncertkörút budapesti állomásán még nem lehettem ott a Népstadionban, amit rettenetesen sajnálok, mert egyrészt pont a The Razors Edge lemez turnéjával jöttek el először hozzánk (a Live at Donington koncertkiadványt látva, illetve meghallgatva a budapesti koncert felvételét, brutálisan jó buli/show lehetett, ahogy akkoriban élőben megdörrent a Thunderstruck, a Fire Your Guns, a Moneytalks, a Heatseeker és a többi klasszikus), másrészt pont Chris Slade-del a doboknál, és azokban az időkben élőben jóval energikusabbak, gyorsabbak voltak, mint előtte, vagy utána, amihez Slade dobolása azért nagyban közrejátszott. 2009-ben, a második pesti koncerten viszont már ott voltam a Budapest Sportarénában, a Black Ice lemez turnéján és hatalmas, örök élményben volt részem. Sosem felejtem el, amikor az intro után nagy tűzijáték közepette „besiklott” a hatalmas színpad közepére a mozdony és belecsaptak a Black Ice nyitódalába, a Rock ’N Roll Trainbe, a szintén már védjeggyé vált harangkongatást a Hells Bells előtt, a hatalmas, felfújt Rosie-t a Whole Lotta Rosie alatt, Angus magyar színekbe festett alsógatyáját, vagy éppen az ágyúropogást a záró For Those About to Rock (We Salute You) játszása közben. De akár az összes dalt fel lehetne sorolni, mert mindegyiket élmény volt élőben hallani ettől a kultikus bandától, és remélhetőleg a jövőben meg fog még adatni az, hogy ez megismétlődjön, és a PWR UP turnéjával újra eljönnek majd Budapestre is, akár a Budapest Sportarénába, akár a Puskás stadionba, miután lemegy ez a borzasztó járványos időszak.

Minden tiszteletet megérdemel a banda, hogy egy ilyen nehéz időszakban a rajongóikat megörvendeztették egy régóta várt új lemezzel!

AC/DC – PWR UP (Power Up) (2020): 2 komment

  • Winci szerint:

    Kiváló írás! Különösen jó volt olvasni a Big Gun-ról, pont így érzem én is. A lemezt egy csomagban várjuk már nagyon. Az egyik fiunk számára meghatározó banda, míg a másik mindössze “imádja”. 105 ezer ember között állva ámultunk Zeltweg-ben, a kisebbik rajongóval akkor még a nyakamban. Valóban meghatározó, ki hogyan és mikor találkozik az első meghatározó zenei élménnyel.

  • boymester szerint:

    Nagyszerű, alapos írás! Én úgy gondolom, hogy egyetlen rajongónak sem fog csalódást okozni a lemez. Én a Sabbath lemezekkel vagyok hasonlóan. Mindenkinek meghatározó, hogy mivel ismerkedik meg először. Nagyszerű lemez, csak a személyes ízlésem miatt valahogy már kevésbé érdekel sokadszorra. DE MÉG EGYSZER LEÍROM, RAJONGÓKNAK CSALÓDÁS TELJES MÉRTÉKBEN KIZÁRVA! Kivételesen profi hangzás és igazi AC/DC hard rock!

Desszert Záróbál
december 17.