Ades Numen
War

boymester
2020. február 18.
0
Pontszám
7

Az olasz Padova városában 2012 és 2017 között létezett egy zenekar Cruenta Lacrymis néven és női énekessel megtoldott szimfonikus black/death keveréket játszott. Egyetlen anyaguk 2015-ben jelent meg különösebb visszhang nélkül, majd végleg eltűntek. Ennek a projektnek a romjain vert gyökeret az Ades Numen, immár hölgy tag nélkül és vette fel ott a fonalat, ahol az korábban megszakadt. A jelenleg trióként működő csapat tapasztalt tagokat tudhat magáénak, mint például Matteo Piccolo énekes és Daniele Ferretto gitáros, akik korábban már a Necrophy nevű bandában is egymás mellett zenéltek, valamint Stefano Carraro dobos, akinek a játékát az Overrain, II Dawn és Endaymynion anyagokon lehet még megtalálni. A friss alakulat tehát maradt a black/death vonalon, amihez kötelezően adagolják a hörgést és károgást, valamint az erőtől duzzadó, dallamoktól sem visszariadó témákat.

Rövid, de frappáns War című bemutatkozásukon természetesen az emberi konfliktusokkal foglalkoznak, éppúgy a jelen harcaival, mint a mitológiai csatákkal, legendákkal, melyek beleégtek az emberiség közös tudatába attól függetlenül, hogy valóban bekövetkeztek-e, vagy a fantázia szüleményei. A viszonylag ügyes gitárjáték, lendületes, átlagosan 4 perc környékén mozgó dalok átlagos szórakozási lehetőséget sejtetnek a keverékműfaj rajongóinak, viszont megmondom őszintén, én már a minimalista borító láttán sem számítottam különösebb katarzisélményre a végeredményt illetően.

A megérzések sajnos beigazolódtak, mivel az egész lemezt egy szörnyű kórság kerítette hatalmába, ez pedig a sokszor teljesen felesleges, minden másodpercben ott lebegő szimfonikus aláfestés. Alapvetően csak akkor tudom elfogadni a black, death metal lemezeken a sűrű szinti szőnyeget, ha az érzéssel, kreatívan van adagolva, de az Ades Numen lélegzetvételnyi időt sem ad a háttérben úszó, monumentális képződményből, ami önmagában lehetne egy új Karib-tenger kalózai film aláfestő zenéje. Az egyébként szórakoztató menetelésekhez nem ad hozzá semmit a drámai hangvétel, inkább tompítja, semlegessé teszi azokat. Pedig akadnak igazán erős dalok, mint például a címadó War, a Revenge Doll, a klipes Breath Of Phobetor vagy a kedvenccé vált Medusa.

Mindent összevetve korrekt anyag lett az olaszok bemutatkozása, ami dalonként még élvezetesnek is mondható, de egyben fogyasztva ez a közel háromnegyed óra elég fárasztó tud lenni. Ha nincs gondotok a színpadiassággal és szinti szőnyeggel, akkor azért tegyetek vele egy próbát.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.