Elhallgatva az újabb és újabb anyagokat, amelyek a szerkesztőségbe érkeznek néha kezdem úgy érezni, hogy ez a korszak, ami az új évtizeddel kezdődik, már túllép rajtam és egy következő generációra vár. Sokszor veszem észre, hogy jobban esik egy-egy régi anyag elővétele, klasszikus meghallgatása, mint a friss kiadványok böngészése. Olyan sok jó zene van, gyakorlatilag az elmúlt 20 évből is szemezgethetnék ég évekig úgy, hogy találjak számomra ismeretlen zenéket. Mégis akadnak azért a mostani csapatok közül is olyanok, akiknek várom a lemezeit. Csodát nem, de egy kiemelkedő kiadványt mindenképp. Ilyen zenekar az Ænigmatum is, ami a világ legzöldebb városának tartott Portlandből nyújtóztatja egyre szélesebbre ragacsos kis csápjait, melynek legfőbb alkotóeleme a death metal. Ráadásul ezúttal nem az old school vonal, amit nehezen tudok hátrahagyni napjaink lemezei miatt. Az amerikai csapatnak viszont 2019-ben megvolt az ellenszere a sznobságommal szemben, nem csupán technikai fölényét villogtatta, hanem több elemet is beemelt zenéjébe. Gondolok itt arra, hogy a halálfémen túl az anyagnak megvolt a maga sötét árnyalata és időnként a thrash metalos lendület is hatalmába kerítette a csapatot. A rövidnek mondható, 34 perces, bandáról elnevezett dalcsokor igazán meggyőző volt, így nem volt kétséges, hogy a Deconsecrate mindenképp a meghallgatásra érdemes listámra kerül.
Különösebb változás a bandában sem történt, ami mindenképp bíztató, mivel a bemutatkozás dalai elvileg hosszú éveken át íródtak, így a folytatáshoz minimum állandóságra volt szükségük. A minimum tapasztaltnak nevezhető Brian Rush (Cryptic Edifice, Dishonor, Empyrean Fire, Luctum, Mamorlis, Power Beast, Storm Forger, Terrastrial) basszer és Pierce Williams (Azath, Lord Gore, Pusrot, Skeletal Remains, Torture Rack) dobos páros a vezető vonal, akik maguk mellé vették a fiatal Eli Lundgren gitárost és a szintén húrok tépését is végző énekest, Kelly McLaughlint, akire komolyabb feladat eddig a Blood Of Martyrs nevű black metal formációban akadt.
A várakozásokkal ellentétben a Deconsecrate bizony mégis feladta a leckét, mivel a zenekar tett egy szép nagy lépést a technikásabb, de inkább progresszívebb irányba. Rengeteg darabjaira hullú dalszerkezet, disszonáns hang keresztezi a továbbra is brutális apírtások útját, amik kifejezetten képesek kapaszkodókat nyújtani. Ebben érzem leginkább a horda befogadhatóságát: valahogy ráéreznek arra a határra, hogy meddig érdemes eltolni a művészkedést, az agressziót és az őrületet úgy, hogy az ne menjen a szórakoztatás kárára. A legkitűnőbb példa erre a lemezt nyitó Forged From Bedlam, amiben szinte teljes egészében kiterítik a kártyáikat. Sodró tempó, thrash menetelés, lassú groove-ok, rövid és szúrós gitárszólók és itt-ott elbújtatott dallamok. Ez utóbbi tényleg olyan, mint a köd, mire kézbe vennéd és rácsodálkoznál, már el is tűnik. Azt viszont nem tart sokáig felfedezni, hogy a korong bitang jól szól. A két gitár hangja vaskos és nyomasztó, a basszus mély, ám gyakran kalandozó és aprólékosan kivehető, a dobjáték pedig első osztályú. A hörgés ugyan néha elindul a károgás irányába és igencsak agresszívnek mondható, különösen a lemez második felére már sajnos egysíkúbbá vált.
Tehát a minőség állandó és az eszköztár adott, ami nagyszerű, ugyanakkor a lemezzel kapcsolatos minden negatívum is ebből a gondolatmenetből indul ki. Ha egy dalt hallottál, vagy kettőt, akkor egyszerűen már nem lesz képes különösebben meglepni a teljes anyag. Ugyan a Deconsecrate közepén történik a Floods Within A Splintered Cortex című, rövid tétel segítségével egy felosztás, igazából a későbbi dalok sem fognak különbözni a korábbiaktól. Minden szezremény 5-6 perc között mozog és biztosan hoz gyors részt, rövid szólót, tördelt ritmust. Ide mindent leírhatok, amiért a kiadványt az elején dicsérettel illettem. A korongot áthatja egyfajta görcsösség, merevség, amiből nem kapunk igazán lazítást egy pillanatra sem. Ennél az összetettségnél, a finoman kidolgozott részletek sokaságánál pedig néha igazán lehetett volna bedoni pár másodpercnyi egyszerűséget, puritánságot. Könnyen meglehet, hogy ez nekem sok így egyben, hiába most is barátságosnak nevezhető, teljesen átlagos játékidő, a 45 perc, az elején a fülünkbe tekeredő témákból később gombóc alakul ki, amit már nehezebb bejuttatni a szűkös hallójáratokba. Pont ezért kedvencet sem egyszerű találni a végeredményen, de azért sikerült. Ez a Despot Of Amorphic Dominions lett, melyben még egy elem társul az amúgy sem szegényes összképhez: a monumentalitás.
Több időt kell hagyni a második nagylemeznek, mint az elődjének, de a zenekar még mindig működőképes, akárcsak zenei egyvelegük. A modernebb death metal kedvelőinek feltétlen ajánlott az ismerkedés.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
