Algebra
Chiroptera (2022)

Utálom azt a kifejezést, hogy idejétmúlt. Ha a zene terén használják ezt a jelzőt, akkor pedig még hevesebben vakarom a fejem…pedig tegnap mostam hajat. Én mindig is úgy voltam vele, hogy hiába jött létre valami egy adott korszakban, az simán megszólíthatja a jövő generációit is. Nekik is szolgáltathat mondanivalóval, ők is megtalálhatják benne muzikális kiteljesedésük kulcsát. Akárhogy is gondolkodom, csak két stílus jut az eszembe, amelyeknek tényleg sikerült zenei skanzenné válniuk. A 80-as évek glam/hair bandái és a 90-es évek végét jellemző nu-metal tényleg csak egy adott kort tud bemutatni nekünk. Nem sikerült szépen öregedniük, noha koruk legnépszerűbb stílusai között tartották számon őket. Itt jön képbe a thrash, ami majdnem ugyanerre a sorsra jutott a 90-es években, azonban az utolsó pillanatban sikerült az őröknek újra rákapniuk a stílusra. Ez pedig egy új hullámot indított el, ahol új bandák alakultak és visszatértek a Denim mellényes, malátaszörpöt iszogató thrasherek. 2008-ban a svájci Algebra is megérezte az idők szavát. Három albummal a hátuk mögött újra belecsaptak a húrok közé.

Ennek lett az eredménye ennek a lemezbemutatónak a tárgya, a Chiroptera. Svájciak lévén van egy banda, ami szinte kötelező, hogy inspirációként hasson rájuk, pláne ha thrasht játszanak. Ez a banda nem más, mint a Coroner. A technikás hangszerkezelés, a progresszívbe hajló dalszerkezetek és a németektől vett vadság mind ott kell hogy legyen valamilyen formában a hangzásukban. Én azt mondom, hogy talán egy molekulányi ha van benne, de lehet, hogy még ez is túlzás. Ed Nicod (vokál, gitár), Nick Abery (gitár) és Florent Duployer (dob) játékában nem fedeztem fel az ősök szellemét. California állam viszont nagyon is ott van az Algebra hangzásában. A nyugati part tekinthető a fő inspirációnak.

A The Fallen rövid bevezetője után kezdődik a kimért darálda. A Resuscitation első másodpercei rögtön elárulják nekünk, hogy vérbeli thrash az, ami itt vár ránk. A modern hangzás az egyedüli, ami elárulja számunkra azt a tényt, hogy nem 1987-ből csöppent hozzánk ez a szám. Ed vokálja hajaz a már említett Coronerre, azonban azt nem mondanám, hogy őket utánozná. Több hardcore behatást érzek a hangszálaiban. Természetesen csordavokálok nélkül nincs thrash, legalábbis a respekt plecsnit biztosan nem kapná meg, ha ez elmaradna. Florent dobolása nagyon jól belesimul a gitárok közé. A d-beat adja a dalok gerincét, de persze nem csak ez megy neki, mindig ad egy kis színt a számokba. A riffek leginkább a középtempóban szeretnek maradni. Döngölősek, horzsolnak, harapnak. Azonban körüllengi az egész lemezt egy kimért agresszió. Úgy istenigazából egyikben sincs olyan észveszejtően gyors, vad és mindent letaglózó düh. Amikor ezeket a jellemzőket hozom fel, akkor a teuton és a brazil bandákra gondolok. A Kleptomaniac veszi át a stafétabotot és a már megkezdett úton halad tovább az Algebra.

Én ha thrasht hallgatok, akkor az első számú dolog, amit elvárok az adott csapattól az az, hogy baszóbbnál baszóbb riffekkel támadjanak le. Az Algebra nem találta fel a spanyol viaszt, viszont a gitártémák mindig ültek. A Constricted című tételnél is ez a jellemző, azonban itt felütötte a fejét egy furcsa, együtténeklős, melodikus kórus rész is. Többször is visszatért ez a rész, és ez nekem egyáltalán nem jött be. Egy pop punk bandának jól állna, de itt totál idegenül hangzik a dolog. Sajnos több dalnál is felütik a fejüket ezek a részek és mindig sikerül kicsit kizökkenteniük a dalok ritmusából. Becsapósan indul az Accomplice, akusztikus gitáros bevezető után úgy arcba térdelnek minket, hogy még a dédunokáinknak is vérezni fog az orra. Szerencsére itt már híre hamva sincs az előbb említett kilengésnek, sőt talán itt a legvérszomjasabb az Algebra. A headbang az szinte végig garantált, nem is kérdés. A Chiroptera méltó névadónak bizonyul, ugyanis talán ez a legemlékezetesebb dal az egész albumról. A legerősebb témák is itt találhatóak, a szóló is lecsó, nálam ő vitte a pálmát.

Igazából nincs sok értelme dalonként végigelemezni az albumot, a Chiroptera egy konzisztens, egységes egészet képező korong. Számos olyan rész van, ami pogóra késztethet ha élőben sikerül elcsípnünk őket, ez pedig már fél győzelem egy ilyen zenekarnak. A lemez hangzása tiszta és izmosnak mondható. Nekem személy szerint ezért nem sikerül sok modern thrash lemezre ráhangolódni. Annyira megszoktam a régi klasszikus korongok mono, egyenetlen mégis élettel és dinamikával teli hangzását, hogy valahogy mindig mesterkéltnek tűnnek a modern thrash albumok hangzása. Ez itt is felütötte a fejét, de nem olyan vészes a dolog.

Az Algebra zenéje fejet hajt az ősök előtt, svájci óramű pontossággal tálalják a klasszikus thrasht. Mondhatjuk, hogy ismét egy olyan albummal van dolgunk, ami kifejezetten a zsáner rajongóinak készült. Nekem mindig nagyon tud imponálni ez a műfaj, pláne ha egy rég elfeledett gyöngyszemet találok. De azért nem vetem meg a modern bandákat sem, így az Algebrat sem. Kicsit ugyan válogatósabb vagyok az új fiúkkal szemben, azonban az ő személyükben egy jól húzó, menő riffekkel megtoldott bandára találtam. Hibák persze vannak, de így se fogja senki se megbánni, hogy a Chiroptera horzsoló, középtempós dalcsokrát választotta. Szeptember 19-től figyeljétek az Unspeakable Axe honlapját. Ja és külön büszke vagyok magamra, hogy sikerült egyetlenegy hülye matekos poén nélkül lehoznom a cikket. Ennek örömére szisszentek is egy sört.

Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.