Alltheniko
We Will Fight! (2007)

Akadt egy kiadó, aki küldött nekem egy szép vaskos zenelistát néhány albumborítóval és azt mondta, bökjek rá hét kiadványra, ami érdekel. A bökés találomra meg is történt, mivel szeretem a zsákbamacskát. Megjött a hét lemez és meg is született hozzájuk a megfelelő cikk. Egész szerencsés módon sikerült választanom, ám azonban arra nem számítottam, hogy a kiadónak bejönnek az írások és elküldik a maradék anyagot is…Na ebből a futottak még csomagból szemeltem ki mára magamnak az olasz Alltheniko nevű formáció második nagylemezét, ami egyszerűen magához vonzott gusztustalanul gagyi borítójával. Az nem is volt kérdés, hogy valami heavy, power, speed metal szerűséggel hoz össze a sors, arra viszont nem számítottam, hogy még élvezni is fogom a dolgot. Persze a We Will Fight! minden ízében szállítja a sablonokat és ontja magából a komolyabb fesztiválra való bejutás iránti hiábavaló vágyat. Ami igazán érdekesnek, értékesnek tűnt számomra, a alapvetően a zenészek hozzáállása és dalírási képességei.

Az Alltheniko ugyanis nagyon lendületesen, vidáman tolja a dalokat, érezhetően szívből, legyen akárhány eladott lemezük és akárhány koncertjük a nagyvilágban. Higgyétek el, ez simán átjön egy ilyen lemezen keresztül és ezt nem mondhatjuk el minden csapat esetében. A 2002-ben felejthető albummal bemutatkozott zenekart igazából két állandó tag alkotja: Dave Nightfight a basszusért és énekért felel, mellette pedig Joe Boneshaker játszik elektromos gitáron. Gondolom nem így lettek anyakönyvezve, ahogy időközönként váltakozó dobosaik sem. A tárgyalt anyagon Luke The Idol játékát hallhatjuk egyébként, aki nem is tudom, miért nem maradt ennél a formációnál, mivel igazán megtalálta az összhangot a duóval. Rajtuk kívül még egy vendék fogadására is futotta, méghozzá Cristiano Sirianni hörgését hallhatjuk mutatólagosan az egyik dalban. Róla azt érdemes tudni, hogy soha, semmilyen más kiadványon nem szerepelt még és valószínűleg ez volt életének legmeghatározóbb pillanata zenei téren.

Szépen sorakoznak tehát a harciasabbnál harciasabb kirohanások az albumon, melyek hol jobban, hol kevésbé érdekesen sikerültek. A nyitó Thrash All Around rögtön az előbbi kategóriát erősíti rengeteg Judas Priest áthallással, ami nagyrészt a vokálnak köszönhető. Joe nagyon jó gitáros, ezt pillanatok alatt nyilvánvalóvá teszi és innentők kezdve a legtöbb szerzemény sorsa attól függ, mennyi ötletet tudott belepakolni a szólókba és menetelésekbe. Az ének sok helyről ismerős tehát, a kórusok azért képesek sokat lendíteni rajt. Akad néhány fejhangú visítás, melyért néhányan rajonganak, mások jókat mosolyognak, de szerencsére nem léptek King Diamond-i magasságokba (szó se róla, Kim Bendix Petersent zseninek tartom, viszont énekstílusát jobban szerettem a Marcyful Fate korai albumain). A Strong Commandos In Black Tanks című tételt is a gitárszóló repíti az égbe és az, hogy egy pillanatra mernek lassítani is az egyébként sodró lendületű slágerben. A spanyol gitáros részt már túlzásnak, hatásvadásznak éreztem, de alapjában jól működött a régi recept itt is.

Az erőteljesen thrash metalos, de sablontenger Wheel Of Fortune után jön a vendégszereplős, hörgéssel is kényeztető Sufferman. Az éneken is csavar kicsit Dave, valamint egy áhitattal túltöltött billentyűtéma is érkekzik. Ahol igazán epikus a dal, ott a vokál eszembe juttatta a szintén olasz, epikus doomban utazó Doomswordot. Gyorsan visszatér a virga egy minden eddiginél erőszakosabb tételben (Dead Brain), hogy aztán NWOBHM-ra kapcsoljunk… Igen, ahogy látjátok, a srácok mindent, de tényleg mindent elkövettek a változatosság érdekében, viszont ezekkel a mellékutakkal is sikerült az 50 perces kiadvány felére, háromnegyedére megfáradniuk és elkezdődtek az ismétlődések. Ami még ennél is szomorúbb, hogy idővel pár “bizonytalanabb” hang is felütötte a fejét, mintha nem mindig tudták volna, melyik dalt játsszák és merre tartanak tovább.

Az Alltheniko simán ajánlható a heavy metal szerelmeseinek, mivel ritka nagy tárházát vonultatja fel a műfajnak a ’70-es évek végétől egészen a ’90-es évek sebességmániás speed őrületéig. A gitárjáték kiemelkedő és a vokálnak is vannak óriási pillanatai, de a nagy lángon égés gyorsan el is hamvasztja azok érdeklődését, akik léggitározáson túl egyéb dolgokra is vágynak. Kíváncsiságból megfüleltem a csapat néhány későbbi dalát is, beleértve a legutóbbi, 2017-es Italian History VI-ot is és sajnos azt kell mondjam, azóta is ugyanazokat a köröket futják, viszont a kezdetekkor még legalább frissnek hatottak… Ha egy jót akartok léggitározni és nosztalgiázni egy ismeretlen, de jó heavy metal csapat zenéjére, akkor nyugodtan nekiugorhattok a We Will Fight!-nak a csapat bandcamp oldalán, de a ti karotok előbb el fog fáradni, minthogy véget érjen a produkció…

Angertea, Mudi, Nís
október 22.