Emlékszem, amikor először találkoztam a svéd Amaranthe zenéjével, még 2011-ben vagy a Hunger klipje, vagy a Leave Everything Behind dal kapcsán az első albumukról. Egyből megtetszett az a fiatalos, lendületes, változatos, háromféle éneklést is felvonultató zene, amit a dalban hallottam. Utána meghallgattam a teljes első lemezt (Amaranthe), amely tele van jobbnál jobb slágerekkel, és én itt most nem feltétlen az első kislemezdalt (Hunger) venném elő elsőnek, mert annál számomra vannak jobb dalok is, mint például a fergeteges Automatic, a 1.000.000 Lightyears, a Call Out My Name, a csodálatos Amaranthine ballada, vagy akár a deluxe verzión található Breaking Point bónuszdal. A banda zenéje remekül ötvözi a metal- és elektronikus zenei elemeket, amit szintén remekül használ ki a három énekes, egyikőjük sem válik feleslegessé, nem veszi el a játékidőt a másik elől, nincs előtérbe helyezve, vagy háttérbe szorítva, teljesen jó arányban osztoznak meg a dalokon belül a szövegeken. A banda egyértelműen Elize Ryd énekesnő köré van építve (ami a koncerteken volt látható csak igazán, és aki ismerős lehet már többeknek is például a Kamelot turnéjairól), de mint ahogy az előbb is írtam, a legtöbb számban mégis egyenlő arányban vannak elosztva az énekes részek. Mind Jake E., mind pedig Andy Solveström remekül egészíti ki Elize énekrészeit. A hangszeres szekcióra sem lehet panasz, Olof Mörck gitáros és egyik fő dalszerző zseniális témákat és zenéket tud írni, Johan Andreassen basszusgitáros és Morten Løwe Sørensen dobos pedig nagyon stabil zenei alapokat szolgáltat.
Aztán jött a második, a The Nexus (2013), amely talán az eddigi legnépszerűbb lemezük a diszkográfiában, ezzel lettek egyre ismertebbek Európa-szerte. Szó se róla, hogy jó album lett ez is, számomra kb. egyenlő értékű az elsővel. Annak örülök talán a legjobban, hogy egy-két számban kicsit jobban előtérbe került a „harsh” ének (a „hörgés”), mint például a Mechanical Illusionben, erre az első lemezen nem nagyon volt példa. Itt sem lehet panasz az egyértelmű slágerekre, mint a címadó, a már említett Mechanical Illusion, a talán legfülbemászóbb Electroheart vagy éppen a Razorblade. A felállást tekintve itt történt az első komolyabb változás a bandában, ugyanis Andy Solveström ugyan még felénekelte a The Nexus énektémáit, de a turnézásban már addig se tudott rendszeresen részt venni, így a The Nexus turnéján már Henrik Englund vette át a helyét, aki később teljes értékű taggá is vált a bandában. Véleményem szerint ezzel jó döntést hoztak, mert Henrik zseniálisan hozza a hörgős részeket/témákat, a dalszerzésből is kiveszi a részét, és egy nagyon jó fej fazon (de ez mondjuk a többi tagra is igaz), amit a koncertek utáni találkozásokból/beszélgetésekből szűrtem le.
A harmadik és negyedik lemezek már kezdtek egy másfajta irányt venni, aminek hatására a zene kezdett már-már túlságosan is populáris irányba elmenni, és valahogy nem sikerült olyan jó dalokat írni, mint az első két lemezen. Ez a 2014-es Massive Addictive-on még kevésbé volt érzékelhető, amin találunk még igazán jó slágereket, elég csak a szintén rendkívül fülbemászó Drop Dead Cynicalra, a Digital Worldre, a Dynamite-ra, vagy éppen a Trinity-re gondolni. A 2016-os Maximalism-on viszont már több az olyan nóta, ami feledhető, de azért itt is vannak felidézhető dalok, mint például a szélvészgyors Fury (ahol szintén a hörgés kerül előtérbe, és ahol Elize tökéletesen dolgozik alá Henriknek), a That Song, a nyitó Maximize, vagy éppen a Boomerang. Talán leginkább emiatt is döntött úgy Jake E. énekes a Maximalism lemez elkészítése után (2016 novemberében), hogy neki ez az irány – amerre a banda halad – nem tetszik, és kilépett a zenekarból. Ez egy fájó pont lehetett a csapatnak, valamint a rajongók sem örültek a döntésnek, mivel Jake E. elég karizmatikus egyénisége volt az Amaranthe-nak és évekig nem is tudták betölteni az általa hagyott űrt, beugrós turnéénekesekkel próbálták őt pótolni (általában a turnékon őket kísérő zenekarok énekeseivel), egészen 2017 júliusáig, amikor is bejelentették, hogy hivatalosan is Nils Molin (Dynazty) lett a banda új énekese. Ezt a döntést örömmel fogadták a rajongók, ugyanis Nils-nek megvannak az adottságai, hogy méltó utódja legyen Jake E.-nek.
Ám a vele készült első lemez (Helix, 2018) nem hozta az elvártakat (igaz, nem miatta), hanem sajnos még inkább az jellemző rá, hogy egyszerűen nincsenek rajta olyan jó dalok, mint a korábbiakon (legalábbis a korong első felén). Pedig hasonlóak, de valahogy mégsem ütnek (leszámítva a második feléből néhányat: Breakthrough Starshot, Iconic, Momentum, a Dream ballada is sehol sincs az Amaranthine-hoz, igaz, a Unified lassabb szám viszont szép, ahol Nils is megmutatja, milyen jól is tud énekelni). Én leginkább az olyan slágereket hiányolom, mint egy Automatic, Fury, Electroheart, Mechanical Illusion, The Nexus, Hunger vagy éppen a That Song. Ez volt az első lemez, mely turnéjával nem néztem meg őket.
Idén októberben viszont megérkezett a legújabb Amaranthe-lemez, a Manifest, amit egy nagyon izgalmas és valamelyest szokatlan második klippel vezettek fel: a Do or Die számban ugyanis Angela Gossow vendégszerepel (aki egy ideje már a banda egyik menedzsere, producere is), aki az Arch Enemy-ből való távozása után nem volt hallható/látható, de kijelenthető, hogy mit sem kopott a brutális hörgése az eltelt idő alatt. Ez az egész vírushelyzet és karanténidőszak érződik ennek a számnak, valamint a Viral klipjén is, ami ad egy pluszt az egésznek. És elmondható, hogy szerencsére visszatértek arra az ösvényre, ami számukra a legjobb, újra ütnek a dalok, szinte végig, ahogy halad előre az album. Jobbnál jobb, fogósabb, remek dallamok, őrületes refrének jellemzik a kiadványt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szinte berobbanó nyitódal, a Fearless. A számokon most nem mennék végig egyesével, viszont mindenképp érdemes még kiemelni a Strong remek duettjét és Noora Louhimo (Battle Beast) teljesítményét, aki tökéletes választás volt Elize mellé. A Crystalline-ról elmondható, hogy sikerült újra írniuk egy hasonlóan szép balladát, mint az Amaranthine, és itt is hallhatjuk, hogy Nils Molin valóban jó választás volt Jake E. után. Az Archangel a zseniális klipjével és tempójával szintén beindítja a mozgatórugókat az emberben, az azt követő BOOM!1 pedig szinte brutális, Henrik bitang jó hozza a szinte már „rappelve hörgést” (a dal klipje pedig szintén nem semmi, ami a költségvetéseikről is elmondható).
Továbbá, még az is említést érdemel, hogy a deluxe verzión 4 bónuszdal található, melyek egyáltalán nem csak „töltelékek”, hanem mind a 4 dal remek. Az első a lemezt felvezető első klipes nóta, a Sabaton 82nd All the Way feldolgozása, amelyet az idén januárban induló The Great Tour európai turné előtt jelentettek meg közvetlenül, amely körúton az Amaranthe és az Apocalyptica kísérte Joakimékat. Készült a feldolgozáshoz egy igen impozáns klip, valamint elmondható, hogy legalább olyan jól átdolgozták/feldolgozták a dalt, mint az eredeti, ha nem jobb az Amaranthe-változat (szerintem egy feldolgozásnak akkor van igazán értelme, ha az adott banda bele tudja vinni a saját egyéniségét és a saját ízlésvilágára tudja formálni a feldolgozandó dalt, amely erről teljes mértékben elmondható). Ahogy a szám elején elhangzik a „Ready, Aim! Okay, York, You’re on Your Own!” mondat, már itt felpillantottam és egyből magával ragadott. A már megemlített Do or Die nótáról még annyit mondanék, hogy Angela Gossow és Jeff Loomis vendégszereplése nagyon megdobja. Végül pedig megemlíteném még az Adrenaline ballada akusztikus verzióját a bónuszok közül (Adrenalina), melynek dalszövegébe egy kis spanyol nyelvet is csempésztek Elizé-ék, ami nagyon jól áll és hangzik.
A felállást tekintve szerintem kijelenthető, hogy Nils Molin mostanra teljes mértékben be tudott illeszkedni a bandába, amiről meggyőzött a januári budapesti és februári londoni koncerteken mutatott teljesítménye is. Igaz, eleinte a koncerteken akadtak kisebb technikai problémák (valamelyik énekes halkabban hallatszódott, mint a másik, stb.), de ahogy teltek az évek, ők is fejlődtek és mostanra már remek koncertbandának számítanak. Lehet, hogy sokak szerint minden csak a gyönyörű Elize miatt van, hogy ennyire felkapták ezt a zenekart, de attól az még elvitathatatlan, hogy könnyen befogadható, igazán fülbemászó dallamokkal operáló zenét csinálnak, a koncertteljesítményük egyre jobb és szerencsére a Manifesten visszataláltak a jó útra, amit remélhetőleg a következőkben is tartani tudnak. Szívesen megnézném őket újra e lemez turnéjával majd, ha a helyzet is úgy adódik (a Beyond the Black co-headline turnéval).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kiváló cikk! Azt hiszem, a koncertet is máshogy hallgattam volna, felkészültebben, a nekem még mindig periférikus stílusban. Lehet hogy a HP-ra is árnyatlabb lenne/lett volna a véleményem a korongról, de sebaj, mert vannak olyan zenék (vagy hallgatók), amiknek (akiknek) érni kell.
Húúúú ez nagyon pöpec összefoglaló és albumkritika!!! Főleg ilyenkor a HP-n történő szerepléskor jó ilyet olvasni, főleg most, hogy az új lemezzel újra megnyertek maguknak. Emelek is egy pontot a lemezen.