AMD
Temetetlen múlt (2021)

A hardcore nem nosztalgia. A hardcore = üzenet. AMD: valóságtagadóknak nem ajánlott!

Feszes ritmus, erőteljes hangzás, dob-basszus-gitár és egyfajta ének. Mindez a metalba oltott punk valamikori erejével és izgalmával. Az ének pedig, legyen az üvöltés, vagy dallamosabb kántálás fontos társadalmi üzenetet közvetít. Nincsenek kimunkált szólók, helyette kapunk egy nagy adag társadalomkritikát, egyenest a pofánkba. Fröcsköl a jogos(nak vélt) indulat és, ahogy hallgatom, magaménak érzem a közlés minden egyes  szavát.

AZ AMDTemetetlen múlt” című idei kiadású új albuma új és régi-új dalokkal a hallgatónak is kalandos élmény, az biztos. Kopott házak mocskos gangján recseg a hangosbemondó: sokat próbált régi új tagokkal, Seza (Pethő Krisztián) – ének, Kiskovács (Kovács Zoltán) – dobok, Sík (Sík Bandi) – basszer, Füleki Sándor és Kemencei Balázs – gitárok felállásal megint útnak indult az antimilitáns felvonulás! A velük felvonulók kérték, [na, itt vesztettem az olvasók 70%-át], hogy minden őszintén szóljon! Az indulat valójában fröcsköl, és néha törölgetem az arcomat, mintha az első sorban állnék. A korong közel egy hónapja jelent meg, én pedig dühöngtem, hogy ezzel az elemi erővel mi a fenének nem érthetőek a szövegek! Miközben azonosulnék azzal, amit hallok, fájón nem értem, hogy mi a fenét ugat ez a fickó?! Ugyanolyan dühös lettem újra és újra, először, amikor a „túlélőcsomag” megérkezett és végre forgott a lejátszóban, mint amilyen dühödt volt tán Seza a felvételkor. Ő az átlényegülés végett, én meg azért, hogy így átvágták a fejemet. Basszus, ne azt vágja át, ki előrendeli a póló CD+CD+akármi pakkot…

Ilyetén dühöm, a CD-k (merthogy a Túlélők is érkezett vele) néhány heti folyamatos hallgatása után alábbhagyott, majd egyszerre…bang! …Egy mindennapi agymosásnak szánt újabb buta “hír” hallatán, majd egy párhuzamos személyes levélváltás után a maroknyi ember egyikével, akinek épp adok a véleményére, korunk hozzászólás-áradatában kapcsolt a kapcsoló. Máris átlényegülten hallgattam az Anti Military Demonstration, a hazai egyik első, ha nem a legelső hardcore csapatnak a friss korlenyomatát. A lemez – szerintem – legjobb dalát az Ébredj fel!-t indítottam. És azóta úszom azzal az árral, amiben a stilisztikai elemként kiválóan alkalmazott odaokádott szavak a fertőzött új világról sodornak, és cinikusan írhatnám, hogy még hogy mi mindenről szólnak, amennyiben érteném is. És kritizálhatnám az angolos w-vel induló UEOUEÉbredj fel-t. Csakhogy – és itt jön a lényeg az egész lemez megértéséhez – az AMD pontosan azzal a flegma, utálatos, pofátlan odamocskoló módon tolja a pofánkba a valóságot, ahogy azt mi kapjuk a szétzilált mindennapokban szinte minden irányból, ahol az ember nem a saját komfortzónájában tartózkodik. Minden egyes nap, évtizedek óta egyre erősebben.

Az AMD most is, ahogy valaha az első (1988 februári) dalaival annak idején, a szívembe lopta magát. Vidéki ipavárosban élő rock/metal rajongónak a kamaszkoromban a budapesti koncert-éjszakák olyan messze voltak, mint a Fekete Lyuk. Szóval, pont olyan távoli, mint még a ’80-as évek második felében is érteni a fekete lyukak elméletét a sci-fi-n túl. Ez utóbbira azóta sok-sok mérés keletkezett és kevesebben tagadnák, mint a COVID-ot. Az AMD pedig azt a fekete lyukat igyekszik betölteni, amit számos kiváló honi hardcore banda is szeretne megtenni kis hazánkban: a sötétlő lyukat, ami a fejekben van. Ott, ahol a Csendestárs él. Minden dallal egy, a társadalom szövetén ejtett durva vágáson kukucskálunk át a lemez (és a borító) sötét valóságába. Vannak, akik minden nap háborút hirdetnek, majd hitetnek el és mindennapi küzdelmüket hazudják azoknak, akik valóban küzdenek. Ez utóbbiak a szarban úsznak, amit elárulóik évtizedek óta eresztenek a tárgyiasult villájukból, vagy szellemi légváruk szennyvízcsatornáján át köréjük.

Aki kiúszik a sötétségből azt koholt vádakkal hidegre teszik, ahogy azt a lemez másik bivalyerős dalában a Mocskos Játékban halljuk. OK, lehet ez az én megfejtésem, nekem hazudhatja bárki, hogy nem a rendszerváltás óta sokak számára elnyomorult itthonunkról szól, némi kitekintéssel az összezsugorodott glóbuszra… ha bárki ezt vitatná, hát én leszarom.

Kiváncsisággal vettem a hírt, hogy érkezik egy új album, sőt néhány régi dal ölt korszerű formát a lemezen. Az AMD korai dalait már akkor (az 1987-es megalakulást követően, ’88-ban, másolt kazettán) megkedveltem, amikor ostoba külön-külön klikkekbe tömörültek a thrash, a dallamos rock, vagy a heavy metal rajongói. Mintha nem lenne elég depèches, akit hivatalból utálni lehet…

Amikor nyugati LP-n jutottunk hozzá a HM és thrash után a legújabb kemény stílus képviselőinek dalaihoz (nekem a Warefare volt és maradt a kedvencem), a rossz minőségű szalagok ellenére megállapíthattuk, hogy a magyar AMD pontosan olyan nemzetközi színvonalon játszik, mint a brit, vagy német bandák. Igaz, metalosként hardcore-t hallgatni (és fordítva) még egy jó ideig akkora szentségtörés volt, amiért komoly ruházás járt alkalomadtán az utcán is. Az AMD az évek-évtizedek során mindvégig következetesen és önazonosan játszotta gyakorlatilag pontosan ugyanazt a zenét, amikor éppen aktív volt. Ezalatt adtak ki két teljes értékű korongot (A háború borzalmai, sőt még rosszabb, 1991 és Túlélők, 1995). Talán ezért is hallik olyan homogénnek az új lemez. Az Anthrax jónéhány dalában, vagy a DRI egész életművében olyan sikeresen létrehozott crossover hangzás (akkor a metal és a punk-féleség ötvözése) révén valószínűleg sok akkori és mai metal rajongónak is tetszik a korong. Persze, áthallatszanak a kor akkori és azóta is létező bandái, melyek közül tán a Discharge a legkomolyabb iránytű. Emellett a produkció a szárazságával és nyersességével túl is megy a kortárs hazai HC-csapatok művein.

Kiváló gyors és feszes, pergő indításokat hallunk a lemez elején (Harag, Háromperhárom), alaposan megmozgatja az ember lábát. A lüktető zene bizton számíthat a közönségsikerre. A sötéten induló, már-már thrashes A hallgatás árát egy tipikus, korai Anthrax riff-orgiaviszi tovább, a Mocskos játékban nehezen artikulált mondanivaló érthetetlenül felböfögött szavaival trompfol – mondom magamnak: hülyegyerek, stilisztikailag a helyén! Állatira jó hallani (a dalokban már sokadjára, ezúttal) a Csendestárs című nótában kiválóan, pontosan előadott reszelést. Az alagút vége elhúzott rekedtes kántálása ismét mintha szándékoltan akarná rontani az élvezetet (sikertelenül), de baromi jó a zene. Szellős teret nyitnak a lebegős gitárok, mielőtt újra zakatolós sodró ritmusba fordulnak vissza. Az Ars Poeticát megéneklő-elüvöltő dalban, Az Ugyanaz a vérben, ismét ott az a menetelős fordulat, ami többször feltűnt már az előző dalokban is.  Kimondottan ötletes, hogy a refrénben szinte elszámítva folytatódik a szöveg, amikor a négynegyed lefut. Botrányosan elbarmolt artikulációjával a Mocsos játék nem csak pofán csap, de minden strófánál fejbe is rúg: hallgatom az inkább csak a kalapáló, szögelő, máskor disszonáns zenéért.

A Ne csak nézz zenéje és ritmusa ismét magával ragad. Mint az első hallásakor várom a régi dalokat. Érkezik a Pestis komoly, és gorombán előadott szövegével. Jó lenne, ha egy pap nem így osztaná az áldást, mert aki nem akar a kórba belehalni, az ettől megteszi. Hoppá, hát nem ilyen a világunk~ 35 év múltán is?! Az ismét állati jó reszelés igyekszik helyre tenni, ami illúziónk a valóságban elveszett. Ez nem ám egy fazon – ganxsta sosemvolt gettója, egy szépfiú által kreált szavakat tetovált bőrbe varrva. Mert itt: “gyűlölet, ember ember ellen / ezt generálja minden rendszer / a jövő, mit reméltél a múltba porladt szét… / ugyanaz jutott: vér és veríték… változás vár, de hogyan, amikor mindenki ellenség?!

A nagyon durva smirglipapírra (nem, jellemzően nem trágársággal!) írt szövegek ütős és tömör gondolatait kicsiszolva a durvaság és pökhendiség nélkül, tán nem adnák át ugyanazt az érzést. Nekem emiatt mégis csak 9 a 10-ből, hiába magyarázom. Borító-rajongóként pedig minden elismerésem a grafikusnak Vass Richárdnak, aki nem csak a kor, az évtizedek, de magukat a mindennapok szintjén befolyásoló, akár világméretű problémákat is megragadta, és azt pontosan illesztette a súlyos üzenethez.

A korong évtizedeket átölelő régi és új dalai megdöbbentően egységes, mondhatni változatlan világról szólnak. Ezt a lemezt minden idei pártértekezleten és küldöttgyűlésen lejátszanám így: “írjátok le a szövegét százszor, vagy akárhányszor. [Mondom, nem kis feladat, de nem csak a közvetlen érthetősége okán…] Pontosan addig, amíg megértitek mire b..tok a rezet ’89 óta.” No, akkor megtelnének a sokadjára is sietve kiürített kórházi ágyak.

Igaz, akkor nem készülhetett volna el ez a lemez. Még szerencse, hogy sokak számára érezhető milyen iszap húzza az átnedvesedett ruhánkat. Még szerencse, hogy ilyen szardobálás zajlik, ebben húzzuk be a nyakunkat, hogy mi azért kimaradjunk… A múzsák háborúban hallgatnak, előtte viszont egyre hangosabban énekelnek. Utána meg – ahogy a fentebb méltatott borítón – a háború utáni hősök koporsóikon menetelnek. Rohad a temetetlen múlt és jövő múltja: a jelenünk . Ez az AMD hardcore üzenete.

AMD – Temetetlen múlt (2021): 8 komment

  • mekong szerint:

    Korrekt az album és az írás élvezhető.
    Viszont a Túlélők albumot sosem kedveltem. A csúnya, rappes, erőlködős szövegmondás nem igazán tudott soha felcsigázni.

    • Winci szerint:

      Teljesen egyet értek. igen, erőltetettnek találom én is, pontos ez a szó. Viszont olyan szövegek vannak azon a lemezen is, hogy nagyon elgondolkodtatott. Ráadásul jobban is érthető, mint a “Temetetlen…”, gondolom a rap-eskedés miatt. Szeretem a felhőtlen szórakoztást is, olyan sok féle rock metal (blues, klasszikus) zenét hallgatok, de örülök annak, hogy ilyen gondolatok kijönnek a zenéből.

  • Armand szerint:

    Csodálom a lelkesedésed. Számomra egy év egyik fölösleges lemeze.

    • boymester szerint:

      Nem stílusom a HC, viszont a szövegek és a lendület, amit elvárhatunk egy ilyen csapattól, az bőven megvan. Nekem tetszett, bár nem lesz állandó hallgatni való sem.

    • Armand szerint:

      Stíluson belüli átlagos.

    • Winci szerint:

      Köszönöm! Egyfelől vártam, másfelől sokat hallgattam. És a végén igazán megnyert magának. Fura, hogy mennyire visszazsoktam a HC hallgatására és az idén, szerintem akadt is hallgatni való. Alighanem kellenek a pillanatok is, amik pont megragadnak.

  • boymester szerint:

    Ez egy rohadt jó lemez a maga stílusában és nagyon jók a szövegek! Remek írás.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.