Amenra
De Doorn (2021)

Jó pár éve már, hogy egy hangpróba keretein belül beleszaladtam az Amenra zenekar Mass sorozatának egy részébe, ami annyira mellbevágó élménynek bizonyult, hogy muszáj volt levadásznom a teljes albumfolyamot. Ugyan nem voltam minden résszel maradéktalanul elégedett, azt kétségkívül kijelenthettem, hogy egy igazán különleges csapattal ismerkedtem meg. Azt, hogy az elismert lemezek közül a legkisebb visszhangot kivátló V. az abszolút kedvenc, már modnanom sem kell szerintem. Természetesen egy igencsak szélsőséges világot képviselnek, zenei szempontból pedig nem is igazán lehet sok hasonlót felsorakoztatni. Ennek köszönhető, hogy nem kevésbé számítanak megosztónak sem. Az ambient, a sludge és az atmoszférikus doom türelmeseknek, alámerülni vágyóknak lett kitalálva, akik nem ilyednek meg attól, ha sebet ejtenek rajt. Az Amenra esetében lelki sebekről beszélhetünk, amit szépen megszórnak sóval a biztos hatás érdekében. Ezt a célt szolgálja a lassú, de brutálisan megszólaló valamennyi tétel az új albumukon. Ha a sebet sikerült alaposan előkezelni, akkor jöhet a vokál, ami két újjal belenyúl a lüktető gödröcskékbe, hogy tovább fokozza a rituális keretek közé helyezett őrületet.

A korai sikerek után a csapat egy nagyobb kiadóhoz került és megmondom őszintén, a pszichedelikus, dallamosabb vonal térnyerésére számítottam velük kapcsolatban, főleg a jóval befogadhatóbb, de azért kellően súlyos Mass VI. lemez után. Új történet kezdődik a csapat életében, de a zenében továbbra sem kötöttek kompromisszumokat. Úgy látszik, hogy itt könnyebb futamra nem kell számítanunk, mivel a nyitó, kimérten építkező Ogentroost különösebb erőlködés nélkül teker hurkot a nyakunkra. Az alapjaira lebontott doom és post hatások most is működőképesek, a tétel tetőpontján pedig könnyedén elkap a bólogatási inger is. Csak az utolsó percben érkezik egy mentőöv egy dallamosabb kórus kíséretében.

A már említett Mass V. lemez borítóján egy barlang képe szerepelt anno, amit azért tartok fontosnak, mert azóta is úgy tudom azonosítani a csapat ambient, akusztikus részeit, mint ha azok egy elhagyott, sötét járatban visszhangoznának felém. Ez teljesen igaz a De Dood In Bloei című, gyakorlatilag csupán narrációval ellátott anyagra is. A szemből kivesző fény, a sírokon hervadó virág vidám képeivel készít fel minket a folytatásra. Általában ezek a részek élőben, a komplett színpadképpel működnek igazán, de itt sem volt rossz megállni egy pillanatra, mielőtt a De Evenmens dühével kellett szembe néznem.

Itt már nincs felvezetés, játszadozás, a gitártéma az elpattanó idegrostok hangját idézi, Colin gyűlöletből, dühből táplálkozó üvöltése pedig azonnal tiszteletet követel magának. Újabb narráció érkezik azonban és a dal szép lassan lehiggad, megnyugszik, míg egy dallamos, doomos tiszta ének nem kezd el zengeni a post metalossá váló, sűrű zajtengerben. Ezt a maszatolást, elmosódott valóságképet viszi tovább a Het Gloren, ami az év egyik legbrutálisabb váltását hozta el nekem. Amikor az ambientes narráció már-már a dal végét sejteti, visszatér a brutalitás és letépi a fejünket. Eddig kifejezetten jó anyag a De Doorn, de a korona tetejére helyezhető ékszer még visszavan. A kezdeti szakaszban ugyan akad néhány finom dallam és könnyed akusztika, ebbe is alaposan sikerül beleköpni. Ezt testesíti meg a Voor Immer, aminek kimért dobolásába zizegve, recsegve, megsemmisítő erővel marnak bele a súlyos gitárok, melyek csak egyre zavartabbá, életidegenebbé nem válnak.

Másabb lett az új Amenra, mint az eddigi lemezek. A közvetlen elődhöz képest kevesebb sláger, a Mass sorozathoz viszonyítva kevesebb doom, de a csupaszodás egyáltalán nem tett rosszat a végeredménynek. Könnyed akusztika és katartikus agresszió kapaszkodik itt egymásba úgy, ahogy máshol nem nagyon hallhatod. Az út minden bizonnyal tudatos, de a cél a tudattalan bugyraiban található…

Amenra – De Doorn (2021): 3 komment

Angertea, Mudi, Nís
október 22.