Anal Toast
Anal Toast

(Saját • 2022)

Crissz93

2022. szeptember 23.

6

Pontszám

9

Látjátok azt a logót és szimbólumot a borítón? Itt különösen a szimbólumra hívnám fel a figyelmet, hiszen emögött egy konkrét életfelfogás rejlik, a logóra majd rátérünk később. A grindcore rajongóknak tuti fix, hogy ismerős, de ezt a jelet a többi rokona is kitűzőként viseli, mégpedig büszkén. A harsh noisecore az egyik ilyen ág, amely a számkivetettek, non-konformisták és nihilisták gyülekező helye. Nehezen megfogható dolognak tűnik, pedig ezúttal is a megoldás ott van a nevében. A harsh noisewall a totális nihilizmus csúcsaként egy egybefüggő zajfüggönyt képez a hallgató köré amiből a menet végéig nem is ereszti. Ezt a függönyt szövik össze a grind fékezhetetlen energiájával és általános jellemzőivel. A hardcore pedig ad egy kis plusz „fuck you” attitűdöt mindehhez. Beavatottaknak semmi újat nem mondtam ezzel, hiszen már egy jó ideje létező dologról beszélünk. Az olasz Anal Toast az egyik jeles képviselője ennek a torzszülöttnek, az agytrösztje pedig Alex de Zan, alias Sexy Crocodile For Dinner. Számos egyéb projekt fűződik a nevéhez, amik hasonló felfogásban képviseltetik magukat az undergound végtelen tengerében. Jöjjön egy kis name droping: Disastro Chimico, Ghost in Mozambique, Primitive Tape, Sweet Dreams, The Nutries, Toillette, Vuoto Parziale és a személyes kedvencem: Eddie X Murphy. Alex noise producerként is foglalatoskodik, továbbá a Sputo Records tulaja is egyben. Az Anal Toast projektje 2019-től hallatja megszállott hangját, és eddig egy 2020-as album volt emellett a projekt mellett. Most újabb terrorcselekményt követett el legújabb, a projektről elnevezett lemezével.

A március 23-án kiadott album tökéletes példája annak, hogy miről szól ez a zsáner. Avatatlan füleknek az elsőnek érkező Brainwashed úgy hangozhat, mintha valaki elszunyókált volna és éjjel 3-kor arra ébred, hogy bekapcsolva hagyta a TV-t miközben megszállott, elmebeteg hangok fedezhetőek fel a háttérben. A hangok, a zaj textúrája adja ennek a zsánernek a lényegét. Ha összegyűjtjük a világ összes torzítópedálját és azt mind tökig nyomjuk, még az sem elég a teljes boldoguláshoz. Így érjük el ezt a hipnotizáló hatást, ami engem mindig képes lebilincselni. Az ambient egy szörnyűséges torzszülöttjének is lehet rá tekinteni. Itt is jellemzőek a rövid, velős „dal” struktúrák. Apró, nihilista, mizantróp koncentrációs táborok ezek, amik ha az úgynevezett normálisak kezébe kerül, akkor úgy érezhetik magukat, mintha egy lüktető véreres lófaszt dugtak volna fel az orrlukukba, miközben gurguláznak sütőtök méretű heréin. Az Anal Toast albumára ez mind jellemző. Aki valahogy átszenvedte magát az elején, az észreveheti, hogy egyre inkább tisztul a kép, és egyre több „zeneiséget” lehet felfedezni a tételekben.

Ebben az úgynevezett zeneiségben sincs sok köszönet. A kakofónia totális győzedelmét hirdeti az összes tétel. Mindegyik egy hatalmas középső ujj a modern, civilizált társadalom felé, akik bármikor könnyűszerrel kivetik maguk közül azokat, akik mást merészelnek gondolni bizonyos elfogadott normákról. Alig fél óra alatt egy konkrét utat tesz meg a lemez, csakhogy ezt az utat szerintem egy kicsit lassabban teszi meg, mint kellene. Viszont mindez így is kifizetődik, a harsh noise falon túl remek noisecore tételek várnak ránk. Ahogyan azt már írtam, ez a számkivetettek, a totális mizantrópok faluja. Az elementáris gyűlölet legfőbb forrása az, hogy maguk az alkotók is ehhez az elbaszott, dögszagú fajhoz tartozik. Az öngyűlölet nem áll távol ettől a zsánertől, ha poénos szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy többek között olyan lemezekkel szeretik kínozni magukat, mint az Anal Toast. Nincsenek illúzióim. Aki nem nyitott ezekre a negatív érzelmekre, nem olyan életutat járt be, ami ezt kiválthatná belőle, annak ez csak merő időpocsékolás, sőt kibaszásként fog rá tekinteni, hogy egy ilyen lemezt ajánlok neki.

Végezetül érdemes a logóra is vetnünk egy pillantást, ugyanis egyértelműen egy főhajtásról van szó. A grind egyik nagyágyúja, az Anal Cunt, a megbotránkoztatás egyik nagymestere volt. Elég csak elolvasni lemezeik dallistáját és rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nekik ez volt az igazi lényegük. Mondanom sem kell, hogy nagy szükség lenne ebben a píszí világban egy ilyen ismertebb csapatra. (Amúgy valaki mondja már meg Seth Putnam-nek, hogy meghalni kurvára buzis). Valamilyen szinten ez az Anal Toast-ra is jellemző, itt is találhatunk fincsi címeket. Akik elérték ennek az írásnak a végét…igen mindkettőtökhöz szólók. Csak annyit mondhatok, hogy a hozzánk hasonló geciputtonyok ugyan kevesen vannak, de létezünk. Nyeljük a szart minden nap, hol kisebb, hol nagyobb adagot, de mindig itt lesznek az Anal Toast-hoz hasonló lemezek, amik által kiadhatjuk az összes feszültséget. A levegőbe acsarkodhatjuk az összes frusztrációt. Apró, de lelkes bázisunk pedig élvezni fogja mindezt. Ez az a közeg, ahol teljes mértékben lefossák, hogy Cipő Géza mit írt xy magazinban erről a lemezről, Kupak Mária meg ezt mondta arról a dologról. Az eurovíziós gatyagáz mentalitás pedig minden csírájában távol áll tőlünk. Sokakkal ellentétben merünk saját véleményt formálni, amiből nincsen másik a világon, amivel egyet lehet érteni, vagy nem, ez minket nem fog érdekelni. A többiek nyugodtan kövessék a csordát, mi itt maradunk a saját rezervátumunkban és véresre erőszakoljuk dobhártyáinkat egy kis noise-al. Ez örökre a mi játszóterünk marad. In grind we trust!