Az a helyzet, hogy a japán Anatomia zenekar már jó ideje a kedvenceim között foglal helyet, mivel bármiféle megkötés nélkül ontja magából a mocskot már 2002 óta. Rengeteg gore elemmel tarkított, néha már elviselhetetlenül sötét death/doom keverékük messze áll az északi búslakodástól. Míg egy melodikus death/doom csapat esetében vizuálisan a legkönnyebben egy ugrás előtt álló özvegyasszonyt tudunk elképzelni a hullámok által rohamozott sziklaszirten, addig az Anatomia lassúsága másban gyökerezik. Itt egy torz, lélektelen szörnyeteg vonszolja ismeretlen helyre a félig szétszabdalt testünket komótos léptekkel. Amíg egyik kezünkkel a beleinket próbáljuk meg a helyén tartani, addig a másikkal kapaszkodót keresünk, de mindhiába. A nyirkos, szűk folyósón, ahol egyre kevesebb és kevesebb a fény, már nincs mibe kapaszkodni. Hasonló érzések keringtek bennem annak idején, amikor a 2017-es Carnial Obsessions dalcsokrát taglaltam nektek, így elmondható, hogy a zenekar folytatja a régóta megkezdett munkát és különösebb változásokkal most sem él.
Érdekes módon amennyire maradtak az alapelemek, annyival másabb képet mutat maga az egész produkció. Ennek oka az, hogy az alapító tagok, Jun Tonosaki és Takashi Tanaka most ténylegesen duóban rögzítette az új lemezt, míg korábban egy-egy további zenész segítette őket a munkában. Az Anatomia ettől nem szegényebb lett, hanem még egyszerűbb, csupaszabb és véleményem szerint kegyetlenebb. Több a lassulás, kevesebb a dal, de még így sem tűnik rövidebbnek a lemez a maga 40 percével, mint elődje a több, mint egy órás játékidővel. Egy szóval, ha a haveroknak akarod bizonyítani, milyen jó buli is a death metal, akkor jobban jársz, ha a Corporeal Tormentet jó messzire elrejted előlük. Az időnként funeral doomig lassuló anyagon ugyanis néha semmi más nem marad, csak a nyomasztó üresség és a túlvilágig nyúló, hidegrázós hörgések.
Menjünk csak szépen végig a “dalokon” azért, mivel nincs belőlük túl sok. Nyitásnak egy kis dark/ambient felvezetőt kapunk, hogy ebbe robbanjon bele a Dismemberment. Olyan, mintha a szürkületben fürdőző kihalt utcára egyszerre áramlana ki az épületekből a legagresszívebb, legtépettebb állapotban lévő zombihorda. Fröcsögő, vérrel keveredett nyáluk maga a fertő, szemükben pedig a tátongó üresség és érzelemmentesség a legfőbb uralkodó. Elsőre nehéz feldolgozni a gitárok mélységét is, azonban amikor egy pillanatra visszaveszünk a tempóból és a dobbal karöltve pofonokként kapjuk ezt a súlyt, gyorsan rá lehet érezni az ízére. A vokálból szokás szerint mindketten kiveszik a részüket, bár első sorban Tonosakit hallhatjuk bugyborékolni, fortyogni és emberhúson csámcsogni. Megmondom őszintén, kicsit aggódtam ez miatt a hangzás miatt, mert Fukaya, aki egész jól szállította a riffeket az előző lemezen kiszállt a csapatból, de ez a korong ismét egyértelművé tette, hogy kik az eszmei vezetők. Erre már itt, az első tételben megszületett a válasz: a dal utolsó 3 percében a középtempó után hatalmas visszaesés következik, majd kapunk egy lassan építkező riffet, ami akkora zombi hangulatot teremt, hogy simán elmehetne egy Fulci film aláfestésének is.
A lassulást veszi alapul a Slime Of Putrescense már az első pillanattól kezdve: baljóslatú témája az első pillanattól hatásosnak bizonyul. A tempó visszafogottságával még elborultabb hörgések is járnak, ez bizony már funeral doom a javából. Aztán lépésenként elkezdünk felgyorsulni, hogy egy remek old school death metal kerekedjen az egészből, mielőtt ismét a horroré lesz a főszerep. Kifejezetten meglepett a rövid (5 perces) Despaired Void is, mivel itt már vitán felül erős a funeral doom hatás első pillanattól kezdődően. Valahogy kevésbé száraz és elrettentő, mint a korábbi dalok. Talán itt jelenik meg először a szomorúság, a nyomorúság és a végén a félelem. Egy ponton a hörgésből mormogás, ritualisztikus narráció válik, ami ismét más dimenzióba emeli a tényleg egyszerű eszközökkel hatalmas hangulatot prezentáló szerzeményt. Ebben a pillanatban elérkeztünk a 40 perces lemez feléhez, jöhet az utolsó dal, a Mortem. Egy kis matekkal gyorsan lezongoráztátok remélem, hogy itt 20 percről van szó, ami eddig még nem fordult elő a zenekar történetében. A magabiztonságuk azonban nem volt alaptalan: a csiga lassúsággal málházó tétel erőteljes horror atmoszférával és időnként drone mélységig süllyedő torz gitárokkal repít át minket az élet túloldalára.
Az a helyzet, hogy ritkán foglalkozok a kiadói levelekkel, mivel mindig az egekig magasztalnak mindent, amit csak le akarnak tolni a torkunkon, most viszont nem tudtam vitába szállni egyetlen mondattal sem. Ezek nagyjából ez volt a lényegük: a japán kult death/doom produkció egyszerre hagyománytisztelő, mégis minden egyes ritkaságszámba menő nagylemezén felkavaró és nyugtalanító. Olyan utakon jár, ahova kevesen merészkednek: a testi és lelki kínok klausztrofób spiráljába szippantanak és onnan nem engednek el sohasem. Az anyag fogyasztása tehát egészségre ártalmas lehet, megfelelő körülmények megteremtését és ráhangolódást igényel. Egy kicsivel nehezebben adja meg magát, mint az előző lemez, de továbbra is élen járnak a horror zenei megjelenítésében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
