Angband
IV

(Pure Steel Records • 2020)
Armand
2020. november 5.
0
Pontszám
9

Ha Mahyar Dean nevére hivatkozom, valószínűleg mindenki legyint, rosszabb esetben elsőre le sem esik, hogy ez nem valami zenekar elnevezése, hanem egy iráni muzsikus neve. Feltehetően ugyanez a helyzet, ha Ramin Rahimi nevét említem. Ha viszont azt írom, hogy Tim Aymar, valószínűleg sokan a fejükhöz kapnak. Az utóbbi úriember neve ugyanis bizonyára sokaknak ismerősen cseng, bár többségünknek az emlékeinkben több, mint húsz évet kell visszaásnunk ahhoz, hogy konkrét albumhoz köthessük őt. The Fragile Art of Existence lemez és Control Denied zenekar. Ahogy ez leesett, le is kellett csapnom a friss Angband korongra. A Control Denied-ot nem gondolom, hogy be kellene mutatnom a mai negyvenes korosztály tagjainak, a fiatalabbak kedvéért azért elárulom, hogy a néhai Chuck Schuldiner power metal bandájáról van szó, melynek a 90-es évek legvégén kiadott korongján ez a bizonyos Tim Aymar hallatta a hangját.

A lemezcím alapján nem nehéz kitalálni, hogy az iráni csapat negyedik korongjával hozott össze minket a jó sors. Tim 2017-ben csatlakozott a fent már emlegetett két muzsikushoz, a IV pedig az első lemeze az Angband énekeseként. 2008 és 2012 között három lemez is készült, melyek nem kavartak nagy hullámokat az undergroundban. A friss korong Timmel, a német Pure Steel Records színeiben azonban szélesebb közönségréteghez is eljuttathatja a banda muzsikáját.

A lemez egy mérsékelten középtempós heavy metal nótával kezdődik a Fighters képében. A hangzás alapján (háttérinformációk hiányában) azt gondolnám, hogy 1985-ben egy német stúdióban rögzítették a dalokat. Tim már a nyitódalban megmutatja, hogy nem felejtett el énekelni. A Visions In My Head hasonló szellemben folytatódik, ebben a dalban már közel-keleti hangszer is előkerül a megfontolt riffek díszítéseként. Ebben egy kifejtős gitárszóló is helyet kapott, mielőtt visszatérne a keleti motívum. Az Atena a nyitóriffje alapján akár a ManowarSign of the Hammer” korongján is szerepelhetne. A dal egy középtempós menetelés Aymar sikolyaival és egy újabb hosszan elnyújtott gitárszólóval. A Mirage is hasonló szellemben gördül tovább. A dal címéről a svéd doomster Memory Garden húsz évvel ezelőtti korongja ugrott be. Ebben a nótában is van egy kis epikus doom jelleg, melyet két alkalommal is rövid népi hangszeres rész színesít. A Nights of Tehran a maga öt és fél percével a CD leghosszabb dala, egyúttal a legerősebb szerzemény is, mely egy kifejtős, nagyívű dal, mondhatnám akár epikusnak, de progresszív rocknak is lehetne nevezni. Az Insane ismét egy Manowar jellegű nóta, melyben az előzőekhez képest nagyobb teret kapott az általam nem ismert -feltehetően- fúvós hangszer. A Cyrus the Great felépítésében és hangulatában a Nights of Tehran-hoz hasonlítható. Az utolsó előtti szerzemény tele van hosszabb instrumentális részekkel, melyek a ’70-es évek progresszív rockját idézik. A záró ének nélküli tétel pedig tisztán progresszív rockzene.

Az Angband tehát nem egy pörgős power metal lemezt tett le az asztalra, hanem egy legfeljebb a mérsékelt középtempóig merészkedő epikus metal korongot, mely dúskál a ’70-es évek zenéjében. Kellemes hallgatnivaló!

Az ajánlót írta: Andris

Hell Vill #19 Hell Vill #19
június 13.
Bring Me the Horizon Bring Me the Horizon
június 16.
Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.