Antipeewee

Infected by Evil (2018)

A thrash metal tartalékai Németországban továbbra is kimeríthetetlenek. Egy kedves ismerősömmel a minap elmélkedtünk azon, hogy német földön vállt vállnak vetve hány vonalban küzdenek a thrasherek. Ha a legendás germán thrash trió tagjait (Kreator, Sodom, Destruction) tekintjük elsőnek, az egykori kollégák és a manapság nagyobb kiadóknál riffelgető fiatalok pedig a második vonalat alkotják, akkor az underground istállóknál zenélő csapatok máris a harmadik vonalhoz sorolhatók. Ebben az esetben viszont még nem említettem a szerzői háttérrel lemezeket kiadó, illetve a demózó bandákat; ha őket is számolom, máris a negyedik és az ötödik hullámnál tartunk. Ez a sorrend persze csak a népszerűségi rátára értendő, a minőségi rangsor esetenként homlokegyenest eltérő is lehet. Miért írom ezeket?! Az Antipeewee személyében ugyanis ismét egy olyan csapatra akadtam, mely felrúgja a fenti kereteket. 

A This Charming Man Records színeiben muzsikáló ötös ugyanis népszerűség tekintetében a fenti okfejtésem szerint a harmadik vonalhoz lenne sorolható, a zenéjük viszont a másodvonal felső ligájába predesztinálná őket. Az abensbergi székhelyű csapat ugyan 2006-ban alakult, de az első kézzel fogható életjelet csak hét évvel később adták magukról, egy EP képében. A kislemez után 2013-ban, majd 2015-ben egy-egy album is készült. A borítók és a dalcímek alapján a korábbi kiadványok még más vonalon mozogtak, de a Madness Unleashed című korongon már nyomokban megjelent H.P. Lovecraft hatása, mely a 2018-as harmadik, egyben ezidáig utolsó Antipeewee albumon már egyértelműen tetten érhető. Elég csak a lemez hátsó borítójára pillantani, ahol egy Lovecraft idézettel szembesülhetünk, illetve a dalszövegekben is rendre felütik a fejüket az író-költő gondolatai és teremtményei.  A hangszeres intro során a szólógitár mellé folyamatosan csatlakoznak be a további hangszerek és a lemez a Hideous Fate-tel robban be. A többnyire öt-hat perces dalok talán közelebb állnak a Bay Area vonalhoz, mint ahhoz a thrash-hez, amit jobb definíció hiányában germán jelzővel szoktunk illetni.

Az Antipeewee tehát alapvetően a technikás oldalról közelít a műfajhoz, rég hallottam fiatal bandától olyan lemezt, ahol ennyire előtérbe keverték a basszusgitárt. A címadó Infected by Evil bevezetőjében érdemes is figyelni, hogy Alexander és a dobos Thomas miket zenélnek össze. A Symphony of Doom a címével ellentétben egy fékevesztett tombolással kezdődik, melybe egy-egy jól eltalált, üvöltős kórusokkal koronázott kiállást is integráltak, a legmeglepőbb fordulat azonban a középrészben hallható hegedűszóló (már amennyiben a füleim nem csalnak). Thrash lemezen ilyennel még nem találkoztam, legfeljebb intro, vagy outro keretében, végképp nem egy dalba beépítve. Az effektekkel tarkított Dreams in the Witchouse a lemez leghosszabb dala, amelyről a gyereksírás révén még a mi The Bedlam-ünk is eszembe jutott. A Buried (No Way Out) a késői Testament, Flotsam & Jetsam vonalon mozgó földbe döngölés. Az Army of Deep Ones modernebb vizekre evez, ebben a dalban tetten érhető a ’90-es évek groove orientált csapatainak megközelítése is, az ikerszóló viszont a NWOBHM bandákat idézi, a kórusok pedig a germán csapatoktól és a crossover bandáktól megszokott csorda vokálok. A Dagon című dalban az énektémákból adódóan korai Suicidal Tendencies módra némi HC ízt is érzek. A zenei rész ellenben nem hordoz magán ilyen elemeket, a muzsika marad régisulis thrash, az amerikai vonal mentén.

A kilenc dal mindegyike kidolgozott szerzemény, melyek lehet, hogy felületes hallgatáskor nehezebben adják magukat, mint a nagy átlag lemezei, de érdemes a szövegeket is fellapozva elmerülni a zenekar világában! Az Antipeewee harmadik lemeze azokhoz a thrasherekhez szól, akik nemcsak sört lóbálva szeretik hallgatni ezt a muzsikát, hanem időnként a folyékony kenyér mellett a zenében is képesek elmerülni.

(Andris)

április 03.,
május 04.,
május 05.,