Aorlhac
Pierres Brûlées (2021)

A francia Aorlhac zenekar kezdete és újraindulása óta sem foglalkozik mással, mint az okszitán nevű ősi kultúrával, mely a mai Franciaország tényleges szívében alakult ki már az ősidők során és még a középkori kultúrára is jelentős hatást gyakorolt (a francia irodalom nyelvezetének fontos állomása és inspirációja). Az okszitán egységet a francia forradalom törekvései tépázták meg igazán, amikor az ország régióit próbálták teljesen egybefésülni, hogy tényleges francia népről beszélhessenek. Nem segített a régión túl sokat a két világháború sem, de még mindig őrzik a történelmi emlékeket és maga a nyelvjárás sem veszett el a semmibe. A várakkal, meredek sziklákkal és vadregényes tájjal rendelkező országrész rengeteg ihletet, forrást jelent a zenekar számára, akik ezt igyekeznek alaposan ki is használni. Elvileg 2018-ban megjelent L’esprit des vents című lemezükkel egy egységes legendát, történetet zártak le és a lemezeket laza koncepció kötötte össze, így joggal várhattunk valamilyen megújulásra velük kapcsolatban. A közelmúltban megjelent Pierres Brulées azonban ott vette fel a fonalat, ahol a csapat annak idején abbahagyta a mesélést. Ismét visszatérünk Auvergne tartomány történelméhez, természeti szépségeihez és értékeihez, viszont most magától az időtől függetlenítve magunkat. Összekapaszkodó csaták és komplex történet helyett szemelvényeket, életképeket kapunk a területnek nemcsak középkori, de évezredekre visszanyúló világából.

Ha már időutazás és egy adott terület vizsgálata, akkor érdemes a földrajzi adottságokkal nyitni, ami jelen esetben igencsak tüzesre sikerült, ráadásul a borítót is neki köszönhetjük. Körülbelül 4 ezer évvel ezelőttig Közép-Franciaország vulkanikusan igencsak aktív volt, melynek fő gyújtópontja szintén Auvergne volt Chaîne des Puys nevű hegyláncával és annak tűzhányóival. Így már érthető a szurdokok, tengerszemek sokasága, aminek sem a gallok, sem a kelták nem tudtak ellenállni. A hatalmas robbanások és pusztítás eredménye mára egy élő, lélegző, buja táj, melynek magaslatain ősi kővárak, római erődítmények, időtlen monolitok találtak egymás szomszédságára. Ebből kifolyólag a harcok mindig folytak ezért a területért, az erdőkben, zuhatagokban rengeteg vér folyt el már az emberek megjelenése óta.

Az első dal tehát a kezdetekig, a tomboló hegységek gyomráig visz minket vissza. Ennek megfelelően a La colère du volcan igazán epikus tételre sikerült, emléket állítva a monumentális eseményeknek. Ugyanakkor jó öreg black metal révén kegyetlen is: az ég elfeketedik, a láva csontokat emészt fel, a menekülőket addig sosem látott méretű villámok változtatják vissza csillagporrá. Felvonul a hatás elérése érdekében a teljes Aorlhac kelléktár: károgás, kórus, morgás, narráció. Zene területén kézzel fogható nagyívű harmóniák és egy csipetnyi poszt-maszatolás, de csak azért, hogy a népiesebb rigmusok még egyértelműbben kiemelkedjenek az összképből.

A folytatásban az Au travers de nos cris már jóval inkább támaszkodik a jó öreg monotóniára és a sebességre, ami el is kél neki. Ebben a dalban már az itt élő népek emelik magasra a borospoharakat és akárcsak egy rövid tűzszünet esetében, együtt éltetik a termőföldet, a világot működtető Napot, de leginkább az említett hegyláncolat egykor forró csúcsait (Puy Mary, Puy De Dome, Puy De Sancy…). Azért a dalt ne gondoljuk afféle lakodalmas, mulatós blacknek, amilyeneket néha északról kapunk, ez a tétel is fenséges és tiszteletet parancsoló. Erre tökéletes bizonyíték a dal második felében megjelenő már-már tiszta kántálás és kórus, ami néhány hidegrázós pillanattal emeli újabb szintre a szerzeményt.

Korábban sem lehetett panasz az énekesi teljesítményre, most viszont sikerült egy kicsit ezt is tovább fejlesztenie a zenekarnak. A kezdetektől irányító NKS mindenes és Spellbound dalnok mellé ezúttal két tag érkezett az elmúlt években, hogy finomítsa az Aorlhac zenéjét. K.H. az előző lemezen szerepelt Ardraos dobost váltotta, plusz emberként pedig megjelent Wÿntër Ärvn, aki a gitár mellett az éneket is erősíti. Az őszinteség, átélés továbbra is erős tényező, viszont a kórusok így sokkal hatásosabbnak tűnnek. A Vingt sièges, cent assauts esetében már szinte pazar hangokat hallhatunk. Gonosz nevetés, suttogás, epikus méreteket öltő, hegyeket megrezgető csordaének, miközben pár nagyszerű szóló is bekapcsolódik a dalba. Ez utóbbiból be kell valljam, többet szerettem volna hallani. A Nos hameaux désespérés már rátér a társadalmi kérdésekre, a háborúk borzalmaira. Egy kis falu pusztulásának, újraéledésének, majd ismételt pusztulásának lehetünk fültanúi. Rómaiak, keresztények, németek tettek már itt mindent a földdel egyelővé, de a vidék újra és újra élni akart.

Több középtempót és dallamot hoz a képbe a Nos âmes aux mornes idées, amire azért már szükség volt. Ennek ellenére kicsit már soknak, hosszúnak éreztem ezt a dalt és kellett is az utána érkezkő akusztikus tétel. Az Averses sur Peyre-Arse szépen kettévágja a lemezt, mivel utána nemhogy könnyedebb, de talán a legagresszívebb tételek következnek. Gyilkosság, ármány, kínzás és egyéb finomságok szegélyezték például a francia folklórban fontos szerepet betöltő Aymérigot Marchès, aki ezen a vidéken rendezte be középkori uradalmát. A magát függetleníteni kívánó zsoldosból lett az egyik leghírhedtebb útonálló, aki természetesen nem dicső halállal fejezte be tevékenységét.

A gonoszságot a thrash alapokkal alaposan feltüzelt La guerre des esclops hozza el nekünk, míg végül a lemezt a címadó tétel zárja, ahol szépen találkozik egymással a lemez első felének slágeressége és a második rész sötétebb tónusa.

Ahogy a zenekar rajognói megszokhatták, az új kiadvány is baromi hosszú lett. Ezt felfoghatjuk pozitívként, ha faljuk minden munkájukat, negatívként, ha gyorsan telítődni tudunk egy csapat produkciójától. De lehet bőséggel hangulatfüggő is. A dalok között ugyanis semmiféle minőségi különbség nincs, egytől egyig remek szerzemények, de én azért a végére már elkezdtem unatkozni a lemeztől. Ezért kicsit szigorúbb leszek vele, de az év legjobb melodikus black lemezei közt tartom számon. A CD minden esetre már úton van…

Aorlhac – Pierres Brûlées (2021): 2 komment

  • Winci szerint:

    Valóban nagyon jó írás, teszik, ahogy megismerem, belőle a hátteret. Nem biztos, hogy minden hallgatónak fontos, de nekem mindig ad valami pluszt, amitől közelebb kerülök a zenéhez.

  • Necron szerint:

    Nagyon jól sikerült ismertető. Részletes, érdekes háttérin formációkkal. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen összetett a lemez témája.
    Még nem sikerült meghallgatnom a lemezt. Pár szám ment csak le. Abból még nem tudok következtetéseket levonni. Talán annyi benyomásom volt, hogy lehetett volna néhol lassítani, mert nekem túl sok volt a darálás. Persze, ez is ízlés kérdése.

Angertea, Mudi, Nís
október 22.