Aquilla
Mankind's Odyssey

(Ossuary Records • 2022)
Avatar
2022. november 12.
0
Pontszám
8

Ahhoz a csoporthoz tartozom, akiknek nem a klasszikus, őserőt sugárzó heavy metal avagy NWOBHM volt az első találkozása a súlyos zenékkel. A punk és a hardcore irányából közelítettem a fémzenéhez, majd olvastam egy cikket pár unatkozó norvég formáról, akik templomokat égettek, gyilkolászták egymást és saját maguk. Ráadásul mellékállásban zenéltek is…na mondom meglesem. Hát így esett az eset, a heavy metal csak jóval később került képbe. Így nálam a nosztalgiafaktor mint olyan nem létezik. Szeretném azt hinni, hogy ezáltal objektívebb értékelések születnek a virtuális tollamból, de preferenciáim nekem is vannak. A példám nem lesz népszerű és több, mint valószínű, hogy ismét rálépek pár lábujjra (ehhez van érzékem): nekem jobban bejön az Iron Maiden első két albuma, mint a Dickinson korszakbeli művek. Az a nyers, fésületlen, kicsit punkos energia az, ami engem megtud szólítani ebben a stílusban. Jó azért a Powerslave kivétel…ott valahogy minden klappol. Nagy nehezen csak elérkezünk a lengyel Aquillahoz, akik 2015 óta koptatják a hangszereiket. Az eddigi két EP után elérkezett az ideje a bemutatkozásnak. A Mankind’s Odyssey a sci-fi témakörét tálalja elénk, tőröl fakadt hagyományos metal energiák segítségével.

Nézzünk pár nevet, mert vannak gyöngyszemek: Blash Raven adja hangot, Kris Invader és Chris Scanner ujjai tapogatják a húrokat, Hippie Banzai kezében bőg a basszus és végül, de nem utolsó sorban Pete Slammer veri a bőrt. Az Echoes of the Past enged be minket ebbe a világba, ahol nagy vonalakban megkapjuk a lemez koncepcióját. Miszerint az emberiség túlélésének egyetlen esélye az, hogy evakuáljanak mindenkit a Földről, és egy mentősexpedíció során hibernálják magukat több ezer évre. Utasbiztosítás nélkül flangáltunk az űrben, miközben a buszsofőr egy fasza pihenőhelyet (értsd: bolygót) keresett ennek a jóravaló népnek, ahol remélhetőleg budi is van, máskülönben okosba kell megoldani a dolgot. Az út során komplikációk léptek fel, mivel az űrben is másfél milliméter vastag magyar aszfalttal vágták pofán az utakat, a nyomvályúkról és a kátyúkról nem is beszélve…de valahogy mégiscsak elérte az IBUSZ csoport a célpontot. És itt folytatódik a történetünk…

Az Arrival a ’80-as évekre hajazó híradó szignál után megkapjuk az első gitár és dobfutamokat, majd egy thrashre jellemző nekiindulás után megérkezik az első sikoly is. Ami után nem sokkal egy gyomorszájon-vágást imitáló hangot is hallunk az énekestől. Az ének tiszta, kissé színpadias és gyakran váltakozik az oktávok között. A légi szirénától a csordavokálig kapunk itt mindent, amit egy NWOBHM lemeztől megkövetelhetünk. Elsőre úgy tűnhet, hogy nem igazán vagyok ennek a vokálnak a feltétlen híve, és ez nem is áll messze az igazságtól. Azonban nem élvezhetetlen, ez nagyban köszönhető annak, hogy a tökönrugások száma korlátozva van, valamint a kissé érezhető akcentusnak, ami miatt őszintének tűnik az egész produkció. A hangzás remek, megvan benne az az őserő, amire vágyom. A tempó heavy metalosan gyors, a szólók általában frenetikusan jók az ilyen lemezeken, ez itt is megvan. A Pathfinder robotzsarus egymondatosa után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A dobok és a basszus is remekül hallható, itt ugyanolyan szerepet játszanak, akárcsak a gitár. Az Aquilla remekül ráérzett ennek a korszaknak az ízére.

A korszakhoz képest lehet, hogy egy kicsit talán túl tiszta a hangzás, az a tipikusan poros, sörszagú, cigicsikkekkel megküldött analóg hangzás hiányzik. Valahol azért megértem a dolgot, mivel Az Aquilla tagjai remek zenészek, a dalszerzésbe se tudok nagyon belekötni. A kitalált koncepcióhoz meg lehet, hogy jobban is illik a kicsit hidegebb, tisztább hangzás. A Scarlet Skies visszavesz a gyalog galoppból és középtempóssá veszi a figurát. Aztán néztem egy jó nagyot, ugyanis jött egy post-punkra hajazó mély hanggal előadott rész, ami során pár másodpercre úgy érezhettem magam, mintha egy Bauhaus lemezt tettem volna be. Utána azért visszatérünk a már jól kikövezett útra, ahol a szokásos semi-balladát kapjuk, ami általában minden hasonszőrű lemezen megtalálható. A tempóváltással is jól játszanak ebben a tételben, változatosságban sem szenvedünk hiányt. A The Awakening már visszaültet minket űrparipánk nyergébe és bátran kivonhatjuk rá lézerkardunkat. Ez ugyanis a magasztosan hősies, „legyőzünk téged galaktikus királyságunk” nevében nóta. Még az úúúú úúúúú se marad el a kórusrészek előtt. Tipikusan együtténeklős tétel, amit a háttérben a többiek is megerősítenek, ugyanis pár sor erejéig ők is dalolásznak velünk. A végén érkező együtt skandálós rész pedig már csak a cseresznye a habon. Vágtatnak a gitárok előre, a dobok még egy-két fillel is szórakoztatnak, aztán egy baszó szólóval engednek utunkra.

A Rapt in Darkness sejtelmes kezdése után egy dinamikus, minden eddiginél dinamikusabb tételt kapunk a pofánkba. Még Blash Raven is mélyebben küldi a pofánkba a szöveget. Egy csettintésre ugrál a mély, közepes és az „rávágtam a kocsiajtót az ujjaimra és az éppen álló farkam fitymájára” stílus között. Egy őrülettel játszadozó, szórakoztató, tempóváltásokkal, törésekkel megküldött dal ez, ami nálam a favorit lett. Az Intersection már újat nem fog mutatni nekünk, ha eddig tetszett a dolog, akkor innentől már nyert ügyünk van. Voltaképp ez elmondható az egész lemezről, nem fog újat mutatni, de nem is akar. Az Aquilla ugyanúgy egy korszakot szeretne megidézni, ahogy azt az old school death vagy a második hullámos black bandák szeretnék 2022-ben. A behatásokat fel se kell sorolni, csak dobjunk egy darts nyilat egy klasszikus NWOBHM banda nevére és tessék, meg is van a jelöltünk.

Egy élvezhető, őszinte, sallangmentes bemutatkozás ez az Aquilla részéről. A koncepció nem a tipikus sárkánygyilkolós, hupilila harisnyában kardozós kliséhalmaz, amit megszokhattunk ezektől a bandáktól. Zeneileg már sokkal inkább jellemzőek rájuk a fenti állítások, de mindezt magas minőségben adják elő. Nem mindig voltunk jóban a lemezzel, a sipítozós vokál most is árasztja magából a „pojáca vagyok” aurát, de ez egyszerűen együtt jár ezzel a stílussal, tehát ezért nem rovom meg. A Mankind’s Odyssey minden klasszikus heavy metal, NOWBHM rajongónak kellemes 45 percet kínál. Az Ossuary Records gondoskodott a CD-ről, kazettáért pedig a Jawbreaker Records felé fáradjanak.

Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.
Tom Morello Tom Morello
június 30.
Toxic Weekend 2024 Toxic Weekend 2024
július 03.
Richie Kotzen Richie Kotzen
július 03.