Régóta kóstolgatom, szagolgatom a dunegon synth, dark ambient világát, ami egyfelől nagyon érdekel, de valahogy sosem tudtam teljes egészében kiélvezni. Ennek leginkább a türelmetlenségem, gitárfüggőségem lehet az oka, mert ugye a metalhoz szokott fül azonnal a feszességet keresi a zenében, miközben ez a műfaj szerintem csak a fagyos hullámokat, a katakombák belsejében megáporodott levegő lassú mozgását tudja bemutatni. Végre azonban, közhellyel élve „megtört a jég”, akárcsak az Arcanist nevű duó második lemezének, a Hyperborea-nak a borítóján. Bizony, ez dark ambient, dungeon muzsika, amiben még gitárral is találkozhatunk, így kezdő lépésnek több, mint kielégítő volt ebbe a szubzsánerbe. Nem beszélve arról, hogy mennyi érdekességgel, finomsággal találkoztam akkor, amikor utánajártam a kiadvány háttértörténetének, világának. Visszatérve ugyanis a borítóra nemcsak egy random mágusos-szörnyes képet kapunk, hanem betekintést egy hihetetlenül komplex világba, melynek megszületése Clark Ashton Smith nevéhez kapcsolódik. Az amerikai költő, író sokak szerint H.P. Lovecraft méltó szellemi társa, ami nemcsak elméletben igaz, mivel a két legenda alapvetően is barátságot tartott egymással levelezés során (itt-ott még utalnak is egymás teremtményeire, jellegzetességeire írásaikban). Clark sem veti meg a kozmikus horror mibenlétét, kedveli a névtelenül, formátlanul a semmiben lapuló rémeket, ám az általa megteremtett mitológia azért merőben más, mint Lovecrafté. Nemcsak a horrorhoz köthető a neve, sokkal inkább a dark fantasy egyik megteremtőjének tartják, aki alapvetően meghatározta például Robert E. Howard munkásságát is (Conan, Solomon Kane, Kull megteremtője). Külön érdekesség, hogy a fiatalon öngyilkos lett író visszafelé is hatott Clarkra: halála után az idősebb zseni visszavett korábbi termékenységéből és inkább a versírás, festészet felé fordult.
Clark dimenziója nem lepusztult, mégis a barbárok által furcsa dicsőséget hordozó álomképek voltak, hanem haldokló kultúrák, letűnő világok, melyek saját beképzeltségük, kísérletezéseik eredményeként jutottak a megsemmisülés szélére. Ezeknek a helyszíneknek a megalkotásában szerepet játszott a valós ókori mitológia Mezopotámiától a görögökig. Így született meg például Poseidonis, Atlantisz egyik szigete, melyről az Arcanist első anyagát írta, valamint ilyen Hyperborea, ami egy teljes eljegesedés előtt álló kontinens utolsó erőfeszítéseit mutatja be. Kalandorok, varázslók járnak ugyan ezen a világon, de a jó és rossz fogalmát nem igazán ismerik, pusztán ösztönösen próbálnak túlélni. A tényleges tudomány és mágia közötti szakadék náluk szinte nem is létezik, egynek és ugyanannak tartják a kettőt: okkultista szövegekkel, kántálásokkal bírják sosem látott ténykedésre a részecskéket, a dimenziókat.
Utólagosan meghallgattam a duó tavalyi bemutatkozását, ami a „vizes” apokalipszist vizionálta elénk Clark gondolatainak megidézésével, viszont az új kiadvány és a fagyos látomások egyértelműen jobban tetszenek. Hyperborea végét egy folyamatosan terjeszkedő gleccser jelenti, mellyel szemben mindent bevetnek: Napokat teremtenek, tűzmágiával próbálják megsemmisíteni, de a rideg áradattal szemben semmi sem hatásos. Aki nem fagy halálra tőle, annak a jég belsejéből előbúvó különféle szörnyekkel, óriási, ősi férgekkel kell szembenéznie.
Mindezt átadja maga a zene is, aminél jobbat nagyon el sem tudnék képzelni ezeknek a történeteknek az olvasásához. Hideg rezdülések, ismeretlen és félelmetes hangok sokasága vár minket az összesen 4 tételből álló kiadványon. A változatosság, építkezés szinte példaértékű: a Tengerine Dream és Vangelis munkássága éppúgy fellelhető, mint a Summoningé. A kiadványon közvetlenül is megjelenik a black metal, valamint a black/doom vegyület, melyből legtöbbet talán a The Withe Sybill esetében kapunk. Ez a nyitótétel, ami már önmagában is fantasztikus hangulatot kínál. A jóval rövidebb Ubbo-Sathla szinte kész felüdülés hozzá képest: pihentető barokkos utazás, aminek végén azért ott pihen az ismeretlen rettegés és kilátástalanság. A leghorrorisztikusabb tétel a The Coming Of The White Worm, aminek eredeti története pont annyira vérfagyasztó, mint bármelyik H.P. Lovecraft rettenet. A hosszú, elnyúló ambient mesélést itt is megdobja némi keményebb gitárhang, ami a megfelelő helyen szépen földbe (jégbe) is döngöl minket. A kegyelemdöfést a The Ice Demon viszi be, ami klasszikus zenei elemekkel is rendelkezik, rendkívül okosan építkezik és egy monumentális, hidegrázós, filmszerű befejezést garantál az anyagnak.
Ne délutáni sétához vagy sörözgetéshez válasszátok az Arcanist lemezét, ez létfontosságú, bár ez a legtöbb dungeon synth esetében elhangzik. Nem egy privát projekt, nem is az a tipikus belsőséges anyag, amit az edzettebb rajongók keresni szoktak szerintem, de első lépésnek bőven megteszi olyanok számára, akik nyitottak a fantasy világára és nem félnek elmerülni saját álmaik, rémálmaik tengerében! A kiadó bandcamp oldalán teljes egészében meghallgatható elődjével egyetemben, valamint old school arcok bezsebelhetik kazettán, vájtfülőek vinylen.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
