Argesh
Excommunica (2021)

Régóta kallódó lemezként került a kezeim ügyébe az Argesh debütáló korongja. Sajnálatos módon fizikai formája már jó ideje lapult szótlanul a fiókom egy félreeső szegletében. Persze, amikor hozzám került a zenekar CD-je, szinte első hallásra beleszerelmesedtem, kívül-belül jól megforgattam, akárcsak egy olcsó vásári portékát, de amint beteljesült az álom hanyagul félredobtam, amely így megcsalatva várt síri csendben. Akárcsak egy romantikus kisregény, úgy indult a kapcsolatunk, de mi maradjunk csak két lábbal a realitás mezején.

A zenekar 2021-ben megjelentett albuma, az Excommunica már a ’19-es évekre teljes alakot öltött, ahol olyan tisztelettel övezet black metal hordák hatásai hallhatóak, mint a mindenki által jól ismert Dimmu Borgir, vagy Death Spell Omega. Erre a fegyvertényre maga Simone Marzullo, a zenekar dobosa/gitárosa/vokalistája külön hívta fel a figyelmemet levelében. A mérnöki feladatokat is magáénak tudó Simone-ra véleményem szerint elég nagy hatással lehetett a lengyel Behemoth is, főként a dalok ritmikai felépítésében valamint Adam Darski (Nergal) jellegzetes vokalizálását illetően. Ráadásként a lengyel zenekarra való további utalás még egyértelműbb azzal, hogy több helyen sejlik fel az a bizonyos dalírási metódus, ami annak idején jellemezte a Behemoth-ot a Damigod valamint az Apostasy érában.

Kétségtelen, hogy a zenekar motorjának számító Simone Marzullo – vagy egyszerűen csak HHG – vokalizálása nagyban követi a már felsorolt hordák vokalistáinak stílusát, ami a zsáner ellenére sok helyen még elég jól ki is vehető. Elhivatottsága, perfekcionizmusa megkérdőjelezhetetlen, de ez igaz a zenekar minden egyes tagjára is, ahol a „kötelező” dal központúság mintegy zsigerből kívánja a tökéletes zenei munkát: legyen szó akár az önkívületbe kergető blastbeatek-ről, a láncos kutyaként csaholó riffekről vagy a szentségtelen litániák visszhangjaként felcsendülő szólókról.

Mindezt természetesen nem elég leírni, hiszen már az Abiura felvezetője is rendkívül vészjóslóra sikeredett, a kellően színpadias intró mintegy előkészíti az elkövetkező közel fél órás játékidőt. Meglepő lehet, de a lemez nótái átlagos hosszúságúak, ami talán egyfajta figyelmességet és/vagy átgondolt zeneszerzői magatartást feltételez a zenekar részéről, vagy csak egy jól átgondolt koncepció fontos építőkövei. A lemez „fogyasztása” közben egy pillanatra sem merül fel a hallgatóban hiányérzet vagy unalom. A végeredmény ráadásul igazán pazar lett, olyan szinten keverednek a black/death zsáner elemek, hogy az előzőekben már vázolt hatások sem befolyásolják érdemben az uralkodó hangulatot. A Suffocate in Oxygen már a felvezetőt követően gondoskodik arról, hogy az emberen tényleg megjelenjenek a légszomj első tünetei. (Tudat alatt kíváncsi lettem a hordát övező vizuális világára, vajon miként tudna elkápráztatni minket egy klippel.) Hosszas merengésemet végül az Apocalypse 20.7-8-9 taktusai zavarták meg, ahol már az első percben olyan elegyet zúdítanak ránk, amire a kételkedőknek is eláll a szavuk. Még hogy nem lehet a brutalitást dallamos zenei eszközökkel megfesteni? Nos, a válaszom: – De!

Többszöri véghallgatás után a konklúzió viszonylag egyértelmű. Az Argesh egy olyan mértékben indusztrializált csapást (ebben talán némileg segített a Drum-VTS program?!) mér a fejünkre  egy monumentális ősi vallás intézményeként, hogy egyenesen jólesik megpihenni az album végére. A stílus kedvelőinek sóvárgása egy modern hangzású death/black elemekkel megtűzdelt albumért valószínűleg most teljesülni fog.

P.S.: A The Elohim’s Mark című tételt okvetlenül hallgassátok meg, egyszerűen eteti magát.

Zeal & Ardor
december 11.