Arsis

A Celebration Of Guilt (2004)

Még javában dúlt a melodikus death metal aranykora, amikor az északi vonalhoz becsatlakozott egy közel ismeretlen zenekar, az amerikai Arsis. Persze most lehet felhorkanni, hogy egy alapvetően skandináv vonalba ne trollkodjanak már bele a jenkik, de ettől függetlenül sem tudom magamban tartani azt a megjegyzést, hogy 2004-ben bizony teljes magabiztossággal ült rá a mezőnyre és fogyasztotta el a konkurenciát reggelire a csapat. Ez leginkább annak köszönhető, hogy akárcsak a thrash éra második felében (80-as évek vége) az újdonságra vágyó zenekarok egy másfajta irányba fordultak, ami igazán adta magát: nagyot léptek a technikás játék és a műfajban rejlő lehetőségek teljes maximalizálása felé.
A végeredmény megítélésén az is tovább képes emelni, hogy az Arsis bemutatkozó lemeze, az A Celebration of Guilt voltaképp egy fiatal duó munkája, akik puszta meggyőződésből, a játék öröméből fakadóan rántották fel a kiadványt. Erről a fajta kezdésről egyébként meggyőződésem, hogy a friss kreatívitás bármilyen évtizedekre visszatekintő stúdiómunkát és rutint képes két vállra fektetni a semmiből előtörve. James Malone énekes, gitáros és Michael Van Dyne azóta sem volt képes hasonló kaliberű projekt összehozására, ráadásul a későbbi lemezeik sem tudtak lépést tartani a mezőnnyel, de a bemutatkozásuk egy olyan anyag, aminek figyelmen kívül hagyása, elfelejtése a melodikus death metal halálos bűnének lenne tekinthető.

Hogy minek köszönheti ezt a lemez? Első sorban annak, hogy bármiféle görcsösség, kényszer nélkül köti össze a modern technikás death metalt a régi módi thrash menetelésekkel, valamint becsempészett a végeredménybe számtalan megjegyezhető témát. Ez leginkább James Malone érdeme, akinek épp olyan kiemelkedő a teljesítménye a basszusgitár tekintetében, mint a szólókban, ritmusokban. Egymagában rögzített ikergitár szólói és dallamai, kegyetlen brutalitást rejtő death futamai a mai napig szórakoztatók és odafigyelést igénylők, ráadásul teljes mértékben el tudják feledtetni velünk a tényt, hogy énekesi teljesítménye mára már erőteljesen középszerűnek tekinthető. 2004-ben ez még az átlag vokál volt, ma már azért szélesebb a paletta a melodikus death metalon belül is. Persze akad néhány effekt a sikolyok és károgások közepette, sőt sűrűbb, mélyebb hörgések is akadnak, de továbbra sem ez miatt fog megragadni az album a lejátszónkban. Michael teljesítménye mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a gitárok fele olyan hatásosak sem lennének a megfelelően súlyos alapok nélkül, az ő játékára pedig igazán lehet építkezni. Változatos dobolást produkál, ami bőséggel képes lekövetni Malone minden kalandozását és futamát. Az album már a nyitó The Face Of My Innocence összetett szerkezetével, slágeres finomságával, ugyanakkor egyértelmű death metal kegyetlenségével képes meggyőzni minket, az ebben a felfogásban készült hátralévő negyven perc pedig van annyira tüzes és friss még a mai napig is, hogy ne válljon unalmassá, ami már a maga idejében is nagy szó volt.

A legtöbb rendszeres olvasó szerintem sejti, hogy számomra a technikásság önmagában nem számít zenének, pusztán eszköznek, amivel valaki vagy tud okosan élni, vagy nem. A hangszeres tudás képtelen felülkerekedni a dalszerzésen, a szórakoztatáson és ilyenkor szoktunk előhozakodni a hangszeres maszturbáció fogalmával jellemzően a hangpróbák alatt. Hogy kinél mi számít szórakoztatónak és hol van a határ ezt illetően, az szokás szerint olyan egyéni ízlés kérdése, mint a legtöbb cikk vagy kritika. Jómagam a dalhoz és a szórakozáshoz, a fogóssághoz húzok közelebb, aminek kielégítéséhez bizony olyan anyagra van szükség, amilyet az amerikaiak tettek le az asztalra 15 évvel ezelőtt és bizony melodikus death és technikás játék házasításában azóta sem akadt ennek a kiadványnak vetélytársa a mezőnyben. Sajnos azért érződnek gyengeségek is a kiadványon ennyi év távlatból: a hangzás már a maga idejében sem volt teljesen a helyzet magaslatán, viszont ezt annak tulajdonítom, hogy egyszerűen erre futotta egy kezdő zenekarnak annak idején. Ha mai körülmények közt, jó sok pénzzel a zsebben rögzítenék az A Celebration Of Guiltot, akkor olyan intenzitással venné a skalpunkat, amire csak egy gamma sugárzással fertőzött, szteroidokon és nyers húson nevelkedett indián lenne képes…
Az amcsik tudták hogyan legyenek egyszerre elegánsak és kellően perverzek, ami a kedvenc tételem címéből is adódik…

Arsis – A Celebration Of Guilt (2004): 4 komment

  • paff paff szerint:

    Kedves Boymester!

    Kérlek ne krktikaként, hanem puszta érdeklődésként tekints a kommentemre. A “a melodikus death metal aranykora” 2004-ben? Milyen csúcs lemezekre gondolsz ebből az időszakból, mondjuk 2000 és 2004 között? Illetve ha nem nagy kérés dobd be a 10 kedvenc melodeath albumod, mert kiváncsi vagyok, lévén az egyik kedvenc stíluaomról van szó.

    • boymester boymester szerint:

      Nekem annyira nem kedvenc, ritkábban hallgatok melodikus death lemezeket. Szerintem volt a műfajnak egy szép felfelé ívelése a 90-es évek első felétől (At The Gates, In Flames, Dark Tranquillity, Crown Of Thorns stb.) és sorra jöttek a friss lemezek úgy az ezredfordulóig. Azóta is jönnek ki erős anyagok, de az újdonság, frissesség már elmúlt szerintem. A “nagyobb nevek” szinte mind adtak ki lemezt a 2000-es évek első felében (Quo Vadis, Merciless, In Flames, Arch Enemy, Suidakra, Mercenary, Darkest Hour, Nightshade, Soilwork, Hedon Cries amik így beugranak /azért egy régi tracklistemet segítségül hívtam/). Különösebben nagy kedvenceim nincsenek, jelenleg az alábbiak szoktak néha-néha előkerülni:
      A Canorous Quintet – Silence of the World Beyond
      Souless – Forever Defiant
      Into Eternity – Buried In Oblivion
      Everlost – Bitterness Of The Triumph
      Misteria – Universe Funeral
      Godgory – Way Beyond
      Insomnium – Above The Weeping World
      Tark Tranquillity – Damage Done
      Edge Of Sanity – Crimson I-II.
      In Flames – Clayman
      Reprisal Scars – Killing Art Of Self-Deception
      Hatecraft – Lost Consolation
      Under Threat – Behind Mankind’s Disguise
      Arch Enemy – Doomsday Machine (ezt sokan rühellik, én imádom)
      Kalmah – They Will Return
      Örökös kedvenc: Dissection – Storm Of The Light’s Bane

      A műfaj még ma is él és virul, de az újdonság, frissesség ereje számomra már rég megszűnt, ami nélkül nem tud úgy működni, mint mondjuk “tini” koromban. Akkor sok melodeath lemez pörgött a haverok közt, már felére sem emlékszem:)

    • paff paff szerint:

      Köszi a tartalmas választ! Vannak benne újdonságok számomra, azokra rá is megyek. Igazából a stílus él de én nagyon ritkán futók bele érdemlegesbe, már kedvem sincs próbálkozni sokszor. Mondjuk az Obsequiae igazi gyöngyszem, ami nyomokban tartalmaz ős ín flames hangulatokat.

    • boymester boymester szerint:

      Szerintem minden évben akad néhány jó lemez. Nem csak ebből, de mondjuk a jóval régebbi thrash metalból is. Annyi pont elég is belőlük sokszor:)
      Idén eddig pl. a Kurgan – Yggdrasil Burns lemeze és a Fólkvangr anyaga tetszett, de a hazai Needless anyaga is nagyon jó lett, arról írtam is.

      Na én meg az Obsequiae lemezét nem próbáltam még, csak hallottam, hogy jó. Megerősítésedre meg is fülelem…:)

január 29.,
január 31.,